2008 nyarán felröppent a hír, hogy az AC/DC 18 év után kis hazánkba vezeti a feszültséget. Naponta néztem az oldalakat mikor válik mindez biztossá, hol, mikor lesz, a mennyiért annyira nem is érdekelt, mondván többet valószínűleg nem jönnek hozzánk. Végül igazzá vált: Október l5-én kezdik árusítani a jegyek, március 23-án pedig nyílnak a „Kavics” kapui!
Aznap a reggeli ébresztő lenyomása után nem feküdtem vissza „csak még 5percre”. „Túl sok forog kockán, nem sok az a kb. 17000 belépő.” Felkeltem, reggeli és indulás a jegyirodába. 10-kor nyitott, odaértem 9.45-re. Kicsit meglepődtem, nagyobb sorra számítottam. Alig 20-30 ember várt a zár kattanására. Sima ügy:) Kb. fél 11-kor ki is jöttem kezemben kettő darab, közvetlenül a színpad elé érvényes papírfecnivel. A sor konstans ugyanakkora volt, mint mikor bementem, az utánpótlás folyamatos volt. A többiek irigykedve, de jókedvűen kérdezték a kifele jövőktől, hogy „Nektek már megvan? Mázlisták!”. Egyből ment haza a telefon, hogy „Igen, megcsináltuk!:D Megvannak a jegyek!” . Indult a visszaszámlálás, már csak 158nap! Délután hív egyik haverom, hogy „Van már jegyem? Basszus most végeztem a munkában, indulnék én is venni, erre mondja a rádió, hogy elkelt mind…” Na mondom jó, hogy biztosra mentem.
Az utolsó két hétben úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek Karácsony közeledtével! Nem sok más járt a fejemben. Néztem koncerteken készült videókat, utánajártam az előzenekarnak. Végül eljött 2009. Március 23., A NAP! Csupán csak órák kérdése! 18:20-kor ott álltunk a csarnok előtt, párezer sorstársunkkal együtt. Kicsit meglepett minket, hogy magyar beszédet elvétve hallottunk ellenben oroszt, horvátot, szerbet, szlovákot, németet és/vagy osztrákot annál gyakrabban. A hangulat már itt is megvolt, köszönhetően a nyilván elfogyasztott pár köbméter sörnek és egyéb itókának. Mégiscsak egy rock-koncert vagy mi, belefér:) A beléptetés kissé furán zajlott, zsilip-elven. Motozás megvolt, első kordon letudva és a legfontosabb: a fényképezőgép bent van! Jött a következő cél, a piros kapu. Ez már elektromos, kis tolongás után átkeltünk rajta, az őr lehúzta a jegyet, aztán mobiltelefonjának „lekezelése” után engedett csak át mindenkit a rendszer. Érdekes, de a technikánál sosem lehet tudni. Volt némi aggodalom bennünk, hogy vajon mi mutatja a jegyen, hogy bemehetünk az első szektorba a színpad elé. Megkerestük a lejárót, újabb őrök, jegytépés és már a küzdőtéren voltunk. Igen ám, de a legvégénél. „Na ezt elrontottuk, nem itt kellett volna lejönni… Áááá….” Mászkálunk fel-alá, kicsit csalódottan. Nem mintha így messze lettünk volna, de hát mégis. Nézelődünk, aztán feltűnt, hogy a szélen megy a tömörülés. Odamentünk és siker: nyitva a kordon és vonulnak át jeggyel a tagok! Remek! Újabb tépés. A belépő ekkor már úgy nézett ki, mintha frissen mosták volna… Nem keresgéltünk sokáig, szépen előre caplattunk és letáboroztunk a színpadtól 6-7méterre és a kifutótól elválasztó vastól fél méterre. Már éreztük, hogy ez óriási lesz, de nem gondoltuk volna még itt sem, hogy annyira amennyire később lett. De erről majd arrébb. Ekkor 7körül lehetett, még egy óra kezdésig. Szórakoztatásképp hallgattuk a hangafalakból szóló zenét és a körülöttünk elhelyezkedő már jókedvű egyének remek párbeszédeit. Közben a színpadon hangolták az előzenekar hangszereit. Egy-két falhangzó akkord is már ujjongást váltott ki a még nem túl nagyszámú közönségnél. Felmértük, hogy a fennálló idő nem biztos, hogy elegendő lesz a rendszer áteresztő képességének. Így is lett, mikor lekapcsolták a fényeket, még alig fél ház sem volt. Ez az előzenekarok sorsa.
Ez a szerep most a The Answer nevezetű ír hard rock/blues rock bandára hárult. 2000-ben alakultak és egyelőre két albumot tudnak maguk mögött. A frissen kiadott Everyday Demons korongjukat és önmagukat népszerűsítendő turnéznak az AC/DC-vel. Nem zavarta különösebben őket, elkezdtek játszani és meg kell hagyni, nem csinálták rosszul! A hangosítás éppenséggel nem volt tökéletes, az énekes hangját kissé elnyomta a gitár, de lesz még jobb is. Cormac Neeson hangja erősen hasonlít Robert Plant-éhez és valahogy az egész kicsit Led Zeppelin-esen hatott, enyhén modernizálva. Ettől eltekintve van bennük fantázia és reméljük még viszontlátjuk őket pár év múlva saját koncertjükön! A stílus is, a zene is, az előadás mód is megfelelő volt az amúgy sem gyenge hangulat fokozásához. Durván háromnegyed órát játszottak és remekül feltüzelték a közönséget, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb sikert a „Nemsokárra következik az AC/DC!” mondattal érték el.
A színpad ismét sötétségbe burkolózott, a lelátó lámpáit pedig ismét felnyomták. Ekkor már majdnem teltház volt. Itt jött egy újabb kis rendezői hiba (bár a technika mögé nem látunk, kellhet ennyi idő a hangoláshoz, pakoláshoz), fél óráig nem történt semmi. Leszedték az Answer cuccait, aztán hangoltak is mégnagyobb őrjöngést kiváltva az egyre türelmetlenebb publikumból. Előttünk egy nagyon lelkes társaság próbálta kicsalni őket különböző módon. Próbálkoztak az (szigorúan fonetikusan) „Ángus, Ángus….” skandálásával, de volt „Tándör, tándör…” is. Fél óra várakozás után teljes sötétség, óriási üdvrivalgás és a hatalmas kivetítőn elindult az Intro! Visszatért a gyermeki izgalom, mindjárt a színpadra lépnek és láthatjuk az élő legendákat! A rajzfilm kicsit fura volt, persze így a koncert után máshogy hat. De akkor ott ez is nagyonnagy volt, először meglátni az AC/DC feliratot! Röviden összefoglalva egy, természetesen ördögfarokkal és szarvval felvértezett Angus által vezetett mozdonyt megpróbál megállítani két „hölgy”, ám ez nem sikerül. És itt kezdődött A SHOW! A mozdony áttört egy kisebb falat és ezzel a lendülettel hatalmas dübörgés, robaj, robbanások, a kivetítő kettényílik, mögötte pedig egy gigantikus mozdony tűnik fel! Közben már a színpadon a Young testvérek, Brian, Williams, Rudd és már hallani is a Rock N’ Roll Train riffjeit! Innentől két óra folymatos őrület!
Na valahol itt jött az első, jó értelemben vett sokk, hogy milyen közel is vagyunk! A felcsapó lángok melegét szó szerint éreztük az arcunkon! Aztán mikor Brian feltűnt mellettünk a kifutón szinte karnyújtásnyi távolságra…Na ez az, amit nem tudok leírni, ezt át kell élni! Arról nem is beszélve milyen hangerővel indult! Mögöttünk „hozzáértők” beszélték, hogy az előzenekar még sokkal halkabb és fokozatosan hangosítják, hogy megszokd, mert nem bírná a fül. Kitudja. De hogy még így sem szoktuk meg, az „hótziher”! Olyan elementális erővel robbant ki a banda és csaptak a húrok közé, hogy azt szerintem minden zenekar megirigyelhetné! Legalábbis minden mai. Nem túlzás, még egész másnap is zúgott a fülem! Ezzel egy időben kezdődött a kiképzés is: a gyanú beigazolódott, mindenki minél közelebb próbált kerülni hozzájuk, úgyhogy megindult a folyam hátulról előre. Nem volt egyszerű ellenállni a 100 kiló (változó felállásban, izom vagy jóltápláltság) körüli tagok nyomásának. Nem volt elég kitámasztani, ment a lökdösődés, közben persze már ugrálva tombol mindenki! Úgyhogy jöttek a könyökösök vesébe, vállak az arcba és már említett testfelépítésű egyének néha rá-ráugrottak a lábunkra. De persze gyorsan túlteszi magát rajt az ember, mert hát mindez kit érdekel, ha 10méterre tőle a DC zenél! Kezek a magasban ugrálás, na a fényképezőnek nem sok értelme lesz, ezen nehezen lát át. Azért megoldottuk, lásd a mellékleteket:) De sajnos sokan tökéletesen tudnak időzíteni a meglökéssel. Sokaktól hallottam, olvastam mikor megjelent az új album, hogy nem annyira jó, nem igazán AC/DC-s. Kétlem, hogy az ott lévő 17-18000 ember közül bárkinek ne tetszettek volna a megszólaló új dalok, az Anything Goes, a War Machine vagy a címadó Black Ice. Nem rítt ki egyáltalán a többi alapmű közül! A recepten az elmúlt 36 évben nem változtattak, mert minek: ha valami működik, akkor nem kell újítani rajta, hanem nyomni kell orrvérzésig! Szinte rögtön az elején elhangzott a Back in Black a közönség hatalmas örömére. De a legnagyobb őrjöngést nem ez váltotta ki, hanem mikor halványkék villódzó fényárba burkolózva, két reflektorral megvilágítva Angus belekezdett a Thunderstruck-ba! Írtam már, de még írni is fogom, hogy leírhatatlan érzés, mikor az ember mellkasa, gyomra, szíve a „Tándör” lábgépének ritmusára lüktet!
Érkezett aztán a turné névadója a Black Ice, majd a The Jack. Itt jön Angus egyik nagy showja, a jól ismert vetkőzős szám! Tudjuk, hogy ő sem tartozik az épelméjűek társaságához, ha koncertről van szó. Már régóta „csak” feliratos alsóját mutatja meg, idén a zászló is elmaradt róla. Mindezt csak azért mondjuk, hogy valamibe bele tudjunk kötni:D Ezzel és közönségénekeltetéssel nyolc percesre nyújtott szám után elkezdték leereszteni a plafonról lógó hagyományos harangot és érkezett a Hell’s Bells! Megvolt Brian kötélen himbálózása is:) Hát igen, vannak kihagyhatatlan dolgok:) Az új albumról utoljára a War Machine-t játszották, innentől pedig jött a „nosztalgia”! Négy számot mindenképp hallani szerettem volna, ebből a Thunder már megvolt, a következő volt a You shook me all night long. Ez is teljesült!
Ott a helyszínen szerintem kevés tombolónak tűnt fel (nekem sem), hogy Brian kissé belekavarodott, úgyhogy pár sor kihagyása után kapcsolódott vissza a számba. (A videón 1:10 körül) Persze senkit nem zavart, megesik az ilyen és valahogy ez még egy lapáttal rátesz az élményre!
Az egyik szám közben, mikor épp felénk fordulva énekelt fél percig Johnson, mögöttünk az egyik kicsit kapatos srác elkezdett üvölteni: „Megismert, láttátok?! Megismert basszus, megismert!” Majd jött egy párbeszéd a picit jobb állapotban lévő társával. „Megismert, te is láttad, bár a nevemet nem tudta jól kimondani. – Mért mit mondott, hogy B**i? – Jaaaa!” :D
Majd jött a mozdonyból felcsapó lángokkal a T.N.T., a vonatra fekvő, lábát ritmusra rázó óriás Rosie-val a Whole Lotta Rosie, és a Let There Be Rock.
Érkezett Angus második showja, a 10perc körüli szólóval! Mintha szószerint belevezették volna a váltóáramot! Megközelítőleg percenként végigfutotta az egész kócerájt, a kifutó végén kiemelték, ott került sor a névjegyévé vált fetrengve pörgésre. Hiába, még mindig tud! Bár talán kissé hosszúra sikerült, és sok volt bent a gitárnyektetés, de rossznak semmi kép nem mondható, sőőőt! Itt már kezdtük érezni, hogy lassan vége, hisz már majdnem két órája kint vannak. Az első egy percnél hosszabb szünet után harmadik kívánságom is teljesült! A töksötétben megszólalt a gitár, alulról sárgás-vöröses füst csapott fel és a közepéről kiemelkedett fején szarvakkal Angus! Felcsendült a Highway To Hell örök riffje!
Az egész csarnok szinte tűzbe borult a fényektől, a kivetítőn pedig lángolt az AC/DC felirat!
Ismét csak a leírhatatlan szót tudom használni! A negyedik nem valósult meg, a Hard As A Rock. Sebaj, nem lehet mindent eljátszani, akkor még most is ott állnánk! Nem mintha az baj lenne, hisz bármeddig elhallgattam volna őket!
Aztán eljött, amit nem akartunk, hogy megtörténjen: felemelkedett a három pár ágyú és belekezdtek a fináléba. A gitárszóló után dördültek:
Ezzel vége. Itt ismét belekötünk jó Füfke-i szokással: „We salute you all, we salute you!”, lerohantak és nem láttuk őket többet. Vártunk pár percet, hátha kijönnek még inteni egyet, de nem. Mindenkinek megvan a saját stílusa, ők nem hajolnak meg, sosem volt rájuk jellemző saját maguk éltetése, éljeneztetése. Csak a zene! Ezzel a számmal tisztelegnek a közönség előtt, ezzel zárnak 1981 óta. Mégis, most mi tisztelgünk előttük saját alkotásukkal:
Ezzel vége. Itt ismét belekötünk jó Füfke-i szokással: „We salute you all, we salute you!”, lerohantak és nem láttuk őket többet. Vártunk pár percet, hátha kijönnek még inteni egyet, de nem. Mindenkinek megvan a saját stílusa, ők nem hajolnak meg, sosem volt rájuk jellemző saját maguk éltetése, éljeneztetése. Csak a zene! Ezzel a számmal tisztelegnek a közönség előtt, ezzel zárnak 1981 óta. Mégis, most mi tisztelgünk előttük saját alkotásukkal:
Mert az, amit 2009. Március 23.-án megcsináltak itt az Arénában és az egész turné alatt, az minden tiszteletet megérdemel! Immáron majdnem 40 éve zenélnek, közel járnak a 60-hoz, de mégis minden egyes koncertet teljes szívből végigcsinálnak. Látszik rajtuk, hogy ez az életük és még ennyi évtized után is élvezik, amit csinálnak! Ezt bizonyították most közel 20000 ember előtt Budapesten is, felejthetetlen élményt nyújtva nekik! Csaknem két órát játszottak úgy, hogy fél-1perc pihenőt tartottak, míg isznak egy kortyot a számok közt, semmi több. A stage minden pontját bejárták többször is egy dal alatt, egy pillanatra nem álltak meg, Angusról nem is beszélve. 54 évesen többet mozog, mint újonc pályatársai. Egy normális ember, ha két számot végigcsinált volna úgy, mint ő, ájulva hozták volna le!
És amit akkor érez az ember, mikor a szíve egy ritmust ver a lábdobbal, 20000 társával és az AC/DC-vel együtt ugrál, énekel, látni Angust fetrengeni és a kacsázását – tudom kicsit unalmas:P – leírhatatlan! Át kell élni! Azt visszaadni nem lehet, nyilván ettől működik az egész még most is. Ezzel koncerttel a mérce nagyon magasra lett téve. Nem hinném, hogy a közeljövőben vagy egyáltalán bármikor jönne olyan együttes, ami őket felül tudja múlni! Felejthetetlen és óóriási élmény volt!
Aki nem volt ott, lemaradt a jegyüzérkedésnek köszönhetően bánhatja és őszintén sajnáljuk. Hallani pletykákat, hogy idén még visszatértnek, de meg még senki nem erősítette. Reméljük még viszontlátjuk őket, mi itt leszünk és várjuk vissza az AC/DC-t!
AC/DC! WE SALUTE YOU!
Utolsó kommentek