A hétvégi valenciai futam és Talmácsi öröme alighanem mindenki számára aki látta örökké felejthetetlen marad. Ez adta az ötletet, hogy létrehozzunk egy rovatot, amelyben felelevenítjük a múlt halhatatlan sport pillanatait, amelyek szurkolói szimpátiától függetlenül üvöltésre és ugrálásra késztették az egyszeri TV nézőt. Már magunk is előhalásztunk pár ilyet a korábbi cikkekben, mint például Hajdú B. legendás sikolya Koplárovics gólja után, vagy Vincze Ottó svájci duplája…

Mivel régen született focis post, így egy legendás labdarugó mérkőzéssel és egy mesebeli történettel kezdenénk a sorozatot. Vajon kik ők?:

Herrera – Contra, Karmona, Eggen (Iván Alonso), Tellez – Geli, Tomic, Desio, Cruijff – Astudillo (Magno), Javi Moreno (Pablo)

Kíváncsiak lennénk kik azok, akik tovább nyomása nélkül is tudják a választ:) Pedig mindez a közelmúlt eseménye volt.

A válasz: a Deportivo Alaves csapata 2001. május 16-án Dortmundban, ahol talán mindenidők legnagyobb és leghősiesebb futball mérkőzését játszották. Egy olyan legendás összecsapást, ami örökre belevésődött mindenki emlékezetébe, aki valaha látta.

Nem tagadjuk, hogy a rovatunkat – ahogy egész oldalunkat - az nst.blog.hu oldal inspirálta. A napokban született ott egy cikk a spanyol kiscsapat mítoszáról, így a mérkőzés előzményeiről onnan idéznénk:

„A Gaziantenspor (otthon 0-0, idegenben 4-3), a Lilleström (i.:3-1, o.:2-2) és a Rosenborg (o.:1-1, i.:3-1) legyőzése önmagában nem számított olyan nagy fegyverténynek. Aztán viszont az Inter futott bele magabiztosan a nyitott késbe, mert egy idegenbeli 3-3 után, túlságosan sokat gondoltak magukról és keveset az ellenfélről. Az ilyen meg rendszeresen megbosszulja magát, különösen a focipályákon.

Aztán következett az, amire előtte nem volt példa: hazai pályán magabiztos, háromgólos győzelem a másik spanyol kiscsapat, a Rayo Vallecano ellen, így a visszavágón meg már egy 2-1-es vereség is belefért. Máris az elődöntőben jártunk és a Kicker magazin is továbbjutási esélyeket számolgatott a Kaiserslautern elleni párharc előtt és a németek számára kiemelten fontos idegenben lőtt gól meg is született egy büntetőből. Sajnos a németek reményeit porba tiporta, hogy a teltházas stadionban (ez mindössze 17 ezer nézőt jelent) a hazaiak háromszor is a német kapu előtti 11-es pontra helyezhették a labdát. Meg rúgtak két akciógólt is, így a visszavágó már formalitásnak tűnt, de nem az lett, mert a baszkok úgy döntöttek, hogy magyar-jugoszláv szintre emelik/süllyesztik a párharcot és nyertek idegenben is 4-1-re. Az összesített 9-2 már magában hordozta a remek döntő lehetőségét, de igazából elképzelni sem tudta senki, hogy mi vár ránk még ezután.”

A döntőben aztán érkezett egy legendásan erős Liverpool, ami azon szezon végére összesen 5 kupát pakolt a vitrinbe (Westerveld – Babbel, Henchoz (Smicer), Hyypia, Carragher – Gerrard, Hamman, McAllister, Murphy – Owen (Berger), Heskey (Fowler)  ). Senki nem gondolhatta az előzmények ellenére, hogy itt bármi keresni valója lesz baszkföld hőseinek. A 80000 néző befogadására alkalmas Westfalen Stadionban őrületes hangulat uralkodott, a kapu mögött pedig annyi kékbe burkolózott szimpatizáns foglalt volna helyet ha nem lett volna végig talpon, mint még egyetlen Alaves meccsen sem. Itt bizony csak egyetlen csapat veszíthetett bármit is. A hangulat érzékeltetésére egy spanyol kisvideót azonnal megosztanánk a kékek góljaival:

A mérkőzés nem úgy indult, hogy tartani kellett volna bárminemű izgalomtól. Babbel majd Gerrard is betalált a 16.percig. Minden arra mutatott, hogy vége a meccsnek, és az ember már a távkapcsoló irányába pislogott, amikor is Mané mester 19-re lapott húzott és egy védőjét lehozva pályára küldte Ivan Alonsot, 3 csatárral rohamozva a bivalyerős vörösök ellen. Ő meg ha már ott volt, beállása után 4 perccel felugrott és Cosmin Contra (ki ne ismerte volna az örgöndősen cselező jobb bekket ezen meccs után!) mértani pontossággal rúgta fejbe, hogy a labda utána a Liverpool kapujába landoljon. A kedélyeket hamar lehűtötte a búcsú meccsét játszó McAllister egy büntető formájában, így a Liverpool megnyugodva vonulhatott az öltözőbe egy remek első félidő után.

Ami a második félidőben történt, arra nincsenek szavak. Javi Moreno a 48. percben egy újabb Contra beadást (a beadás a legkevesebb volt Carragher oda-vissza-oda-vissza-oda meghintáztatása után ) bólintott a kapuba. A gól után eufórikus állapotban és maximális hittel sprintelt vissza az egész csapat a középkezdéshez, a szurkolótábor pedig megrészegülten figyelte hőseit. Ekkor már aligha volt a világon olyan TV néző (kivéve talán a megrögzött Liverpool drukkereket), aki lélekben nem ugrált ott baszk „testvéreivel” a lelátón. 3 perccel később Javi Moreno egy szabadrúgásból egyenlített. A totális önkívület minden játékos arcán tisztán látszott, Faragó Richárd hangján pedig abszolút érződött, így kommentálta az esetet:

„EMBEREK!!!!! Háááát miiilyen meeeccssss!!!! Úr Isten!!! Ha ismernek valakit, aki nem nézi, hívják fel azonnal,hogy kapcsolja be! Hát mi lesz még itt????!!!”

Sajnos ez csak emlékeinkben él, de hanganyag nincs belőle:)

A meccs már ezzel legendássá vált volna, de még nem volt vége. Fowlert is pályára küldték a 65. percben, hogy a 73. percben egy egészen elképesztő gólt lőjön. Minden emberi számítás szerint egy ilyen hajtás után, visszajövén a sírból, az újabb pofon hatására fel kellett volna adnia az Alavesnek, azonban itt nem ez történt. Az adrenalin már olyan mértékben dolgozott, hogy a kékek még nagyobb sebességre tudtak kapcsolni, és a 88. percben az ifjabb Cruijff, Jordi bebólintotta az újabb egyenlítést. Ez azon futballtörténelmi pillanatok egyike, amikor a semleges néző is a távirányítót elhajítva, a képzeletbeli Alaves mezt fejére húzva térden csúszik a szőnyegpadlón és öklét rázva ünnepli az előtte még soha nem látott csapat hőseit.

Jöhetett a hosszabbítás. Az erejével teljesen elkészülő kiscsapat harca a gigászokkal kezdett egyre nehezebbé válni. Az izmok görcsbe álltak, a levegő fogytán volt, az agy már lassabban reagált, a szív viszont még dobogott, a lelátón pedig imák 1000-i szálltak az ég felé. Mano a 98. percben már nem érhetett oda, így villant a második sárga lap és mehetett zuhanyozni. Majd eljött a dráma vége, a 116.perc. Karmona is minden-mindegy alapon akadályozta meg Smicert… A mérkőzés pedig a lehető legfájdalmasabban ért véget… a betekert szabadrúgást Geli 2 perccel a 11-es párbaj előtt saját kapujába csúsztatta, véget vetve egy álomnak…

Ezen az estén azonban nem a Liverpool győzött, és alighanem volt bőven Liverpool drukker is, aki sajnálatot érzett az elenfél irányába. Az Alaves szinte névtelen játékosokkal csodát tett, megajándékozta a világot egy varázslatos meccsel, és örökké a futball történelem részeivé váltak ezzel! Aki látta, soha nem felejti el…