Sorozatunk utolsó részében azokkal a kritikákkal foglalkozunk, amelyek szerint Koemannal „csak a kötelezőket hozta” a csapat, és ezt egy magyar edzővel is el lehetett volna érni. A kedvenceim pedig azok, akik azért akarják elverni rajta port, mert nem jutottunk ki a világbajnokságra, tehát nem történt előrelépés. 

Azt talán nem is érdemes elemezgetni, hogy a mai futballban létezik-e olyan, hogy „kötelező győzelem”. Azt meg pláne nem, hogy vajon az albánok oda-vissza történő legyőzése ebbe a kategóriába tartozik-e (ha ugye van egyáltalán ilyen kategória…). Elég csak megkérdezni erről a portugálokat, a svédeket és a dánokat. Bizony, egyik – minket megelőző – csapatnak sem sikerült kétszer legyőznie Albániát. Szóval ennyit a „kötelezőkről”. A másik gondolat szerint a kötelező győzelmeket egy magyar szakemberrel(?) is elérhettük volna. Én elég öreg vagyok már ahhoz, hogy emlékezzek az elmúlt húsz esztendő hatalmas égéseire. Csak néhányat sorolnék fel a teljesség igénye nélkül:

• Magyarország-Izland 1:2, (1992),
• Izland-Magyarország 2:1 (1995),
• Liechtenstein-Magyarország 0:0 (1999),
• Lettország-Magyarország 3:1 (2003),
• Málta-Magyarország 2:1 (2006).

Mindezeket a nagyszerű eredményeket magyar szövetségi kapitányokkal értük el, és a ’90-es években ezek a meccsek tényleg a kötelező győzelmek kategóriájába tartoztak. Akkor tényleg rajtunk röhögött Európa, ahogy ezt meg is fogalmazta Petry Zsolt a válogatott akkori kapusa, az egyik Izland elleni vereséget követően. Én pont azért tartozom a bizakodók táborába, és azért támogatom Erwin Koemant minden fórumon, mert ő legalább a kötelezőket hozta!!! Meg azért, mert ezt a válogatottat egyik ellenfele sem alázta meg! Talán nem csak én emlékszem a Hollandia elleni 7:1-es vereségre (1994) és az emlékezetes, Jugoszláviával lejátszott pótselejtezőkre… Ilyen megalázó vereségeket Koemannal nem szenvedett el a magyar válogatott. A már-már magyar betegségnek kikiáltott utolsó negyedórás vereségekre sem került sor Koeman kapitánysága idején. Mindezek alól talán a portugáliai mérkőzés a kivétel, ahol a második félidőben valóban megalázó helyzetbe került a csapat, és az utolsó negyedórában – úgy tűnt – megszórnak minket. Ja, hogy akkor már két csatárral és egy védekező középpályással játszottunk? Bizony, úgy van, de erről már a sorozat első részében szóltunk. 

Utoljára hagytam azokat, akik szerint Koemannak le kellene mondania, mert nem jutottunk ki a világbajnokságra. Volt ember ebben az országban, aki reálisan azt hitte, hogy a svéd, dán, portugál hármasból mi majd legalább kettőt megelőzünk? Én csak reménykedtem. Van ember, aki felelősségre akarja vonni Erwin Koemant azért mert nem értük el legalább a második helyezést ebben a csoportban? Olyat is olvastam egy fórumon, hogy azért kell lemondania, mert a második helyet ígérte, és mivel ezt nem sikerült elérni, tehát „Viszlát!”. Én ilyen nyilatkozatot Koemantól soha nem olvastam. Azt igen, hogy a továbbjutás a cél, meg azt is, hogy bár ez a cél, azért lássuk be: csodaszámba menne, ha sikerülne. Abban is igaza van a kapitánynak, hogy a magyar szurkolók rendkívül végletesek (Sport Géza). A görögök legyőzése után mindenki őt ünnepelte, most pedig sokan a fejét követelik. Pedig a magyar csapat negyedik helyezése a realitás ebben a csoportban. Az ellenfeleink labdarúgói a Barcelona, a Real Madrid, a Manchester United stb. játékosai. A magyar kapitány merítési lehetőségei egészen mások. Nem mennék bele a részletekbe, hiszen mindenki tudja, hogy milyen együttesekben játszanak (vagy éppen nem játszanak!) a magyar válogatott focisták. Szegény ember vízzel főz, mondják – de nem is várnak tőle négyfogásos vacsorát! Igaz, hogy nem jutottunk ki a világbajnokságra, de szerintem igenis történt előrelépés a válogatott háza táján. Lehet, hogy megkapom érte a magamét, de én optimista vagyok! Örülni tudok annak, hogy a válogatottunk oda-vissza legyőzte Albániát és Máltát, örülök annak, hogy nem kapott ki megalázó módon egyik neves ellenfelétől sem. Szerintem a magyar labdarúgás mai helyzetében ezek igenis értékelhető eredménynek számítanak. Erwin Koeman elindult egy úton, már vannak apró jelek, hogy jó irányba halad. Hagyják őt dolgozni! Akkor talán – egy szerencsés sorsolással – lesz esélyünk kijutni a 2012-es EB-re. 

-Martin S. Radi írása-