Sokszor adtam hálát már az elmúlt években a sorsnak, hogy teremsportot űzök. Különös tekintettel azokra az esetekre, amikor a szélen megúszó labdarúgó egy F-1-es gép mögötti vízfüggöny sűrűségével azonos esőcsepp fellegen keresztül átnyesi a labdát nem belsővel, sokkal inkább az arcán csorgó zselé feletti hajba kapó orkánnal, majd a hosszún tempózó játékos gond nélkül kezeli le a mintegy 4 kilós bogyót egy méretes pocsolyával, hogy lövése utána egy bugyogva becsapódó esőcseppek alatt húzódó sártengerben pihenjen meg rendeltetési helyétől még innen. Vagy említhetném édesapám történeteit a legendás peremartoni szabadtéri (!) NB1/B-s (!!) kosárlabda mérkőzésekről, mikoris azon az evidencián túl, hogy vizes labdával nehéz dobni, a játékosoknak néha meg kellett küzdenie az esőben felgyülemlő – mert hát hogyan is lehetne vízszintes és sík betonfelületet előállítani – pocsolyákban néha labdavezetés közt lomhán lentmaradó játékszer problematikájával. Ilyenkor örömteli, hogy mi elvileg nem vagyunk kitéve az időjárás szeszélyeinek a lyukacsos labda terelgetése közepette!  

/Végre elsüthetjük az egyik kedvenc számunk: / 

Az időjárásnak nem is, de a magyar építőiparnak viszont igen! Azt persze mindenki tudja, hogy eme iparág rendelkezik sajátosságokkal: nem megoldott a vasút és aszfalt gördülékeny keresztezése, nem lehet 3 milliárd alatt elkészíteni tökéletes sík terepen autópályák kilométerét, 1 kamionnyi sóder beépítéséhez 3 kamionnyit kell rendelni a bányából, nem lehetséges napi 0,5 cm-nél többet haladni egy fúrópajzzsal vagy éppenséggel védjegye a homo sovieticus által odacsapott aszfaltrög útjavítás címén (a vonatkozó kiváló Fábry video nincs meg sajnos…). Minderre fel vagyunk készülve. Arra is, hogy a magyar labdakergető NB1-ben jó 3-4 hónap szünet van rossz állapotú pályák esélye miatt, míg a kedvezőtlenebb éghajlatú Angliában gyakorlatilag egy árva hétvége sem, avagy „The snow must go on!”. Arra is, hogy özönvíz szerű esőzésben az Építők csarnokban például csodálatos, Magyarország legnagyobb egylépcsős vízesését lehetett megtekinteni, de említhetnénk még a rovarok paradicsomának számító TF-en meghúzódó oázist is, közvetlenül a legendás parketta hátság hangya szemszögből nézve hófedte csúcsai előtt. (Külön kiemelendő eme hátságnak a javítási mechanizmusa: egyszerűen kivettek egy sor parkettát a felpúposodás helyén ezáltal kis repedést kreálva, melybe aztán egy megfelelő méretű deszka darabot vágtak…) Mindezt elfogadtuk már nagy nehezen. Ahogy egy legendás középiskolai buli után szólt a házigazda másnap reggel:  

Azt még megértem, hogy a plafonon volt egy sáros bakancs lábnyom… Azt még megértem, hogy valaki vörösbort löttyintett a legújabb fehér szőnyegre… De amikor beléptem a fürdőbe, és tele volt hányva a kád, az egy kicsit sok volt! 

Mint ahogy az is, hogy nem hogy az esőnek, de egyenesen a napsütésnek is ki vagyunk szolgáltatva! A vízszintesnek szánt beton födémek ugyanis tökéletesen vízszintesek általában – ami már épp elég baj lenne magában is – leszámítva hogy befele dőlnek rendszerint, kiválóan összegyűjtve a havat, a vizet és mindent. Így történhetett, hogy országszerte az első tavaszi nap oly mértékben meglepte a csarnokokba érkezőket, mint a közútfelügyeletet a januári hó. És akkor még ott a hab a hullámtaréjon: a kátrány, mely szigetelő funkcióját tökéletesen ellátja: szigeteli a parkettát a fölötte lévő levegőtől, miután kiázott mindenből, végképp lehetetlenné téve minden nemű játékot.  

Így eshetett, hogy a hétvégén a CH-ARES női, a Torpedo-Phoenix férfi OB1-es, valamint az OB1/B-s Paks-Veszprém (külön részvét a gyíkoknak a hosszú út miatt) és Rudas-Neumann B elmaradt. Síp helyett a pályákon max. csak a tavaszi napsütésben sütkérező varangy szólhatott volna…