Olvasóinknak hála, kezd beindulni a Rock ’n’ Roll is. Szorgalmasan tanulmányozzuk a kommenteket, és igyekszünk utánajárni a javaslatoknak, hiszen sok esetben még számunkra is meglepő dolgok jelennek meg. Mi azonban fogékonyak vagyunk az újra!
Mindjárt kezdenénk is a legmeglepőbbel, azaz Andrew W. K.-tól a She is Beautiful-lal. Mielőtt belemennénk a részletesebb műelemzésbe, bemutatnánk a klippet, mert aligha mi vagyunk az egyetlenek, akik számára semmit nem monda név:
Nos mielőtt tovább mennénk, kérnénk, hogy tegye túl magát mindenki az első meglepetésen, és ha úgy érzi már teljesen átjött a dolog, akkor tartson velünk. Nekünk ehhez háromszor kellett megnéznünk a klippet (próbáljunk elvonatkoztatni az elvárásoktól, attól, hogy egy igazi rock rajongó valószínűleg sikítva röhögne, ha ezt látná, és ereszkedjünk le a megfelelő szintre). Elsőre nem jutottunk szóhoz, majd alaposan odafigyelve, rá kellett jönnünk, hogy ez a szám a neo-primitív rock zene egy zászlóshajója lehetne. Szinte önmaga paródiája, lehengerlő egyszerűség, tökéletesen tartalom nélküli szöveg, mégis ritmusos, lendületes, magával ragadó! Szimplán zseniális!
A klipp is nagyon komolyra sikerült: a rendkívül összetett kompozíció egy tájképmotívummal indul, a Holdról a kamera gyönyörűen siklik a kellemes kertvárosi ház ablakán át hősünk arcába. Hősünk – Andrew – nagyjából úgy néz ki, mint egy jól megtermett építőipari munkás valahonnan Wayne világából, aki az egésznapos betonkeverés után beesett az ágyba, szabadidejében pedig az utoljára Woodstock idejében rendberakott frizuráját rázza saját gitárszólóira. Ezen a ponton már kezdünk gyanakodni, hogy mi is lesz ebből… Az óra éjfélt üt, és ha nem szólalna meg azonnal egy egészen parádésan indító vidám, dallamos gitár, akkor akár azt is hihetnénk, hogy valami üvöltő, headbang-elős death metal lesz a dologból farkasemberekkel.
Nos hamar tudatosítja bennünk a művész, hogy nem. Hősünk pillanatok alatt kiugrik az ágyból, azonnal talpra áll, bár arckifejezése két szekérderéknyi masszív drog elfogyasztásáról árulkodik, azonnal felméri a hőmérsékletet, páratartalmat, légnyomást és ki is választja a megfelelő hangzást biztosító mikrofont. A 17. századból visszamaradt szekrényből előkerül egy nagyszerű audio egység, és egy New York teljes bekábelezéséhez elegendő hosszúságú koax.
Andrew ezek után megcsillantja fantasztikus énekhangját, ami teli találat a stílushoz, majd a belőtt elefánt magabiztosságával botorkál végig a kietlen lakáson, miközben ő maga is gitározik mindenütt. A klipp rendező remek érzékkel, ritmusra vágja a képeket, amelyek közül a legszebb, melyen hősünk teljes komolysággal görnyed egy tipikus metalos hangszer, a zongora elé. A következő néhány másodperc mozgáskultúráját egy valamire való hard-rock-punk énekesnek ezentúl kötelező tananyagként írnánk elő.
A lakáshoz képest meglepően kultúrált konyhába csöppenünk, ahol nem meglepően kevésbé kultúrált turmix elfogyasztására kerül sor, majd végre eljutunk a kertvárosi rockerek igazi hazájába, a tökéletesen leamortizált picébe. A 2:41-nél induló gitárszóló és az azt lezáró operatőri bravúrral rögzített becsúszás önmagáért beszél, kár a szót vesztegetni:)
Nagy odaadású énekesünk végül a világból is kifutna (a lépcsőn való lejövetel ismét szót érdemel), de ennek nem túl meglepő módon a kábel szab határt, és gyönyörűen elsötétülő képpel búcsúzik a szerző…
Csak magunkat tudjuk ismételni: ennél egyszerűbb eszközökkel operáló és mégis ilyen jó hangzású számot előállító, végtelenül primitív bandával még nem találkoztunk! Szenzációs a maga nemében!!
Ezért még egy klippet be kell linkelnünk, a netes infok alapján a banda legismertebbjét, a Party hardot:
Nem részleteznénk, de felhívjuk a figyelmet az együttes tagjaira, illetve a zongora dallamokra! Továbbra is várjuk a hasonló egzotikus ötleteket!
Utolsó kommentek