A pár hét pihenő közepette volt időnk levenni a polcról a már enyhén porosodó Rock lexikonunkat, majd felcsapni. A „P” betűnél nyílt ki, így ezúttal a glam-rockot tökéletesen képviselő Poison-ről tudhatunk meg kicsit többet. A keresőkbe való beíráshoz nem túl szerencsés névválasztásnak köszönhetően beletelt egy kis időbe, míg sikerült találnunk valami értékelhetőt, de sikerült:) (ha addig esetleg elapadna a lelkesedés, vagy esetleg - ebbe bele sem gondolunk - a rock zenét nem szívlelő olvasóval van dolgunk, az utolsó előtti klippet akkor is ajánljuk megtekintésre)
A banda 1983-ban alakult Pennsylvania Harrisburg nevezetű városkájának egyik garázsában. Elindultak Los Angeles-be szerencsét próbálni, ekkor már új gitárossal. Ennek eredmény lett 1986-ban első lemezük, a Look what the cat dragged in, amely egyből platina lett, majd jött a lemezszerződés. Innentől nem volt megállás. 1993-ig öt lemezt adtak ki, töretlen sikerrel. Ám a ’90-es években leágazott ennek a műfajnak, ezért 2000-ig csak válogatások születtek, aztán összeálltak újra, 2002-ig három egész más hangvételű korongot alkottak, majd a huszadik szülinapjukra meglepték magukat és a rajongókat egy koncertkörúttal, válogatásalbummal és egy új számmal. Ennyit róluk röviden, lássuk a klippeket.
Nem szenteltünk eddig feleslegesen sorokat, hogy elmagyarázzuk mi is az a glam-rock, mert itt ez a klipp, ami még a teljesen rock-analfabéta trance-essel is megtudja ismertetni a „követelményeket”: a téma; olyan színű és típusú ruhák, melyeket épeszű ember az első sokk után egyből a szemétégető legaljábba száműzne a kitalálójával együtt; a kötelező hajnak nevezett szénakupac a fejen, fél kiló smink, amitől még a legdurvább plázacica is sírva és megalázottan rohanna haza a mamához, valamint az eszetlen ökörködés a színpadon. A pulton a tévében saját klipjük megy, majd a tányért követve kikötünk a srácoknál. Az első felbukkanó arc a félrecsúszott bőrsatyival, napszemcsivel és azzal a bárgyú mosollyal megérne egy hosszabb pszihológiai elemzést, de ettől a hely korlátozottsága miatt eltekintünk. A pincér rögtön felismeri őket és autógrammot kér a lánya számára, akiről kb. 40 fényképet mellékel a pénztárcájából. A figyelmüket azonban csak a csaj köti le tartósan. Gyors schnittekkel mindenki feltűnik: ugrások, a The pick of destiny című filmből megismert „power-slid”-okkal megspékelve, de legjobb Bret, azaz az énekes kiborulása a becsukhatós ágyból. Amit hiányoltunk, hogy azzal a lendülettel felvehette volna a kalapot, nem kellett volna eldobnia :D A klipprendezőnek valószínűleg nem volt sok dolga, mert történet nincs (a vetkőzőpókeres partyt nem lehet annak nevezni :D) Felállították a díszletet, a találóan méregzöld neon Poison felirattal, a villódzó eszeveszett színekkel, majd felküldték a srácokot, hogy csináljanak bármit. Kifogástalanul teljesítették. Nem valószínű, hogy sokszor fel kellett venni. Az egyéni és az összemozgások is zseniálisak, a csúszkálásról már nem is beszélve. Az összkép remek, a kor és a stílus szellemsége maximálisan „átjön”.
Semmi új, színpad, ökörködés:) Amire érdemes odafigyelni: az arcok, Bret piros satyija, ami a Kék Osztrigában is irigylésre méltó lenne a bőrszerkóval alkotott kompozícióval egyetemben, valamint a dobos, ahogy 3.18nál melléül a székének és leborítja a berendezést. A srácok gyakorlatilag önmaguk és a műfaj tökéletes paródiáját is bemutatják, mindezt magukat teljesen komolyan véve.
Pár másodpercig azt hihetnénk, hogy lesz története a kippnek, de gyorsan rácáfolnak és azt kapjuk, amit eddig. De nem lehet okunk a panaszra, ez az egyik legjobban sikerült Poison szám, ami még évekkel később is képes olt arra, hogy a Mr. és Mrs. Smith betétdala legyen. A műsor némi pirotechnikával is színesedik (hiába no, befutottak), a gitárost pedig kétség kívül megihlette az AC/DC-bőljól ismert kollégájának mozgásvilága.
Kivételesen az élő felvétel miatt vannak színpadon. Az elején a magnós poén nagyon jó a címhez:) Itt lesz igazán világos (bár mindegyikben láttuk már:D), hogy a víz kiköpésének lassítása, megállítása valamilyen szimbolikus jelentéssel bírhat, csak mi nem tudjuk milyennel… Kiderül, hogy nemcsak a klippek kedvéért hülyéskednek, ilyen egy koncert. Bár kérdés, hogy hogy bírják ezt másfél-két órán át, de érdemes lenne látni. Azt is láthatjuk, hogy abban az időben bizony meglehetősen sokan akarták is látni ezt, hisztérikus tömeg, remek hangulat. Mondjuk stylistre valószínűleg továbbra sem futotta a bevételből, megoldották maguk az öltözéket.
Igenigen, bármilyen hihetetlen van történet. Mégpedig egy lányról szól, aki elindul Kaliforniába szerencsét próbálni. A színpad örök, a ruhaköltemények terén pedig felkerül az i-re a pont: a piros kalap, kesztyű, kabát. A magyar nyelv eszköztára sajnos elég szegényes ahhoz, hogy elemezzük. A gitáros „cigivel az arcba’”, napszemüvegben kicsit Slash-re emlékeztet. A legjobb vízfelesleg eltávolítás egyértelműen a 27. másodpercé! A csajszi modell lesz, valamint kötelező jelleggel a főnök barátnője. Az idill addig tart, míg ki nem derül, van másik. Pohártörés, érzékeny búcsú, majd felül Bret mocijára és elhúznak az épp érkező következő „Mama’s fallen angel” mellett. Zeneileg ez is egyértelműen a legjobb alkotásaik közt van, a szám indításáért teljesen oda vagyunk gitárostul, dobostul, mindenestül.
Nem érhet fel azonban ehhez a számhoz, amivel a banda megváltotta jegyét a halhatatlan klasszikusok közé. Bizony, egy lassú szám és nem is akármilyen! Akinek van rockballada válogatása, minden bizonnyal ismeri. Jól megkomponált, hibátlanul kivitelezett. Megtudjuk, hogy a csapat nem csak állatkodással töltötte az időt, hanem képesek időtállót is alkotni. Az eddigi félőrült benyomást keltő rohangálás helyett Bret egy akusztikus gitárt bűvöl, és remekül énekel. Koncertekből összevágott kipp, csak néhány képkocka kapcsolódik a számhoz. De ebből a korszakból ezt megszokhattuk és jól is van így. Bret szerkója ismét kimagasló, kicsit modernizált cowboy, a korban valószínűleg sok tinilány szobájának falán díszelgett posztereken mint a szabadságot megtestesítő vagány szépfiú ideálja.
A felsorolásból kimaradtak olyan remek számok még, mint a Something to believe in, a Ride the wind vagy a Flesh and blood. Mind megtalálható youtube-on, érdemes megtekinteni a kínálatot. Akinek eddig tetszett, nem fog csalódni.
Befejezésül szóljon a 20 éves karriert összefoglaló válogatáson megtalálható új szám, az eredeti felállásban (Bret Michaels ének, C.C. DeVille gitár, Bobby Dall busszusgityó, Rikki Rocket dob), a We’re an american band. (És milyen igaz :D)
Régi koncertekből, klippekből és a felvételkor készült szalagokból van összevágva, de hát a húsz év az húsz év! Bret hangja is kicsit ércesebben cseng a két szekérderéknyi cigi és whisky feltételezett elfogyasztása után, de a szám nagyszerű, és nagyon is passzol hozzá az új hangszín.
Összefoglalva zseniális megjelenés, nagyonjó zene, remek gitárszólók DeVille-től és fantasztikus show-k jellemzik a Poison-t, szóval ha valaki igazán jól akarja érezni magát és kifogástalan lightos rock-partyt akar rendezni, a címet befejezve: „…and it don’t get better than this!”
Utolsó kommentek