Kedves olvasók, érdeklődők, ide tévedő google felhasználók, és elsősorban tisztelt Magyar Floorball Társadalom!
Az utóbbi időben a blog is nyári szünetre vonult, de sajnos ezt korábban tette, mint ahogy a szezon véget ért volna… Ennek rengeteg oka van, a 3 (!!!) éves történet során mindig is probléma volt a tavasz végi lefedés. Elfárad mindenki: a csapatok honlapjai, a hunfloorball – még most is vannak hiányzó meccsek -, a lelkes tájékoztatók, az írók, a játékosok, mindenki. Emellett az év ezen szakaszában nem csak a napsugarak csalnak izzadságcseppeket a szerzők homlokára, de rendszerint a nyár előtti hajtásban az egyetemek/munkahelyek/család/bármi más is. Emiatt sajnos sok olyan cikk is kimaradt, amit nagyon sajnálok (innentől egyes számba váltanék), mert egyrészt megígértem, másrészt szívemhez is közel áll: /közben szokásos módon zene, mely semmivel sem passzol ide, csak hangulatában és mert tetszik:)/
- Nem sikerült egy méltó felvezetést összehozni a remekül szervezett MK döntőnek
- Több lány visszaírt az U19 VB-vel kapcsolatban, de nem maradt idő összeszerkeszteni már őket, majd már teljesen idejétmúlt lett a dolog…
- Nem sikerült megírni a Dunaújvárosnak kijáró hősi eposzt, pedig rengeteget gondolkoztam rajta, és igazán fontosnak is éreztem, mint a dráma egyik felvonásának személyes résztvevője és elszenvedője
- Nem emlékeztünk meg a bajnokságok legjobbjairól, nem született meg az utolsó forduló összefoglalója, benne például Nádor Krisztián elképesztő rekordjával…
- Most pedig éppen nem készül az új szezon felvezetése részemről. Az érintettektől ez úton szeretnék elnézést kérni.
Annak idején a WS-be kerülve, nem tudtam megérteni, hogy Huszti Peti, vagy éppen Kádár Gyurka, Paska Zoli miért nem 100%-ban csak a floorball-ért él, miért nem ezzel töltik minden szabadidejüket, és miért hullafáradtak néha edzésen, amikor mi, fiatalok alig várjuk és a maximumnál is jobban hajtunk… Eltelt azóta 7 év, és most már rájövök. Egyszerűen sok… eljön a pont, amikor be kell látni, hogy van, ami nem megy. Van, ami nem fér bele. Már nem lehet hétvégenként 5 első osztályú bajnokiból 1-en játszani és 2-3-at megnézni, nincs idő rá, hogy e-mailekkel zaklassam a játékvezetőket, hogy 2 órán át végigböngésszem a csapatok meccskrónikáit, felhívjam az ismerősöket… Természetesen a floorball örök, és abbahagyhatatlan, de az idő, ami rá áldozható… az véges. És azt ki kell töltenie a saját csapatnak, főleg akkor, ha az a csapat éppen bajban van, és teljes odafigyelést kíván. Abba belefér a heti x edzés és a hétvégi bajnoki, de ennyi és nem több…
Ezen a nyáron rá kellett jönnöm, hogy ennyi volt… nem megy tovább. 3 év, 403 post, megszámlálhatatlan karakter, több kötetnyi barokk körmondat és kitekert szóvicc után a jelenlegi formában személy szerint én ezt nem tudom tovább folytatni. Be kellett látnom, hogy kiégtem. Egy ideig könnyű volt mindig újat mutatni, és mindig új fordulatot belecsempészni a sorok közé, de ennyi írás után ez már pokoli nehéz. Rosszat, vagy téves információkon alapulókat pedig megszokásból, rutinból nem érdemes írni, mert akkor éppen a varázsát veszti el az egész. Ahogy el is vesztette kicsit a lebukással… A bajnoki menetrend annyira sűrű lett, hogy egy ember már nem tarthatja rajta a szemét nem hogy a komplett magyar floorballon (mint az első 2 évben), de még csak 1-1 bajnokságon sem. Egyszerűen lehetetlen minden héten beharangozót és összefoglalót írni… Emlékszem, a kezdetekkor betéve tudtam nem csak minden csapat összeállítását, de jellemző figuráikat, stílusukat, erényeiket és gyengéiket is. Nem légből kapott ötletek voltak a beharangozók… Nem pusztán megérzések. Élveztem, örömet okozott, volt időm rá, és hasznosnak gondoltam. Figyeltem rá, hogy néha-néha legalább minden csapatot lássak, vagy minimum első kézből legyenek infoim. Ma már ez kivitelezhetetlen, erre egy komplett stáb kéne. A Nemzetisport foci rovatát sem 1 ember írja, de nem is 2-3.
Az USA-ban töltött fél év úgy nézett ki, hogy végleg pontot tesz a projekt végre, de boldog voltam mikor kiderült, hogy vannak vállalkozók, akik tovább viszik a dolgot, és hogy megkerestek, és együtt feltámadtunk. Ez ment is, és jól működött, és remélhetőleg tovább is fog tartani. A blog ugyanis nem fog megszűnni, sem az enyészet ködös homályába veszni. A magyar floorball ugyanis – elnézést, ha nagyképűnek tűnik – nem engedheti meg magának mindezt. Egy link az indexre, egy apró kis szeglet az információs szupersztrádán, ahol mindenki láthatja leírva a floorball szót, egy oldal, amit feldob a google, és amin a sportrovat szerkesztők már rajta tartják a szemüket. Fontos… a mai világba rettenetesen az. Éppen ezért óriási köszönet mindazoknak, akik tovább folytatják, és akik esetleg ezután kapcsolódnak majd be.
Szeretnék köszönetet mondani mindazért a rengeteg pozitív élményért, azokért a felejthetetlen pillanatokért, amiket ennek az oldalnak hála élhettem át. Köszönöm azt a megbecsülést, amit éreztettetek velem a „lebukás” után. Köszönöm azt az ünneplést, amiben a tavalyi Gálán részem lehetett az elutazás előtt. Köszönöm Nádor Krisztiánnak a köszöntést és a mezt! Köszönöm azoknak, aki végig tudták, de hallgattak róla – ki-ki képességei szerint:) Ez az oldal, és ez a projekt rengeteget jelentett számomra, és azt hiszem, sikerült maradandót alkotni, borzasztó sokat jelentett, hogy láttam: szeretitek, hasznosnak érzitek, jól szórakoztok. Közben pedig – félre értés ne essék, nem a blognak hála – a magyar floorball is nagykorú lett. Néha azt mondjuk, régen jobb volt… De tegyük a szívünkre a kezünket: rengeteget léptünk előre: U bajnokságok, VB sikerek, média megjelenés, honlapok, statisztikák… Messze a tökéletesség, de ha nem látjuk honnan jöttünk, akkor azt sem fogjuk, hogy hova tartunk…
Hiányozni fog minden, de tudni kell kiszállni is. Az egyetemi doktori kurzus, a feljutásért újjáépülő csapat, a külföldi ösztöndíjak hajkurászása, a nyelvtanulás, a jövő egyengetése nem hogy egész, de még annál is több embert kíván.
A blog pedig új embereket, új poénokat, új struktúrát. A heti elemzések helyett több riportot, több háttérinfot, amelyeket inkább TI írtok… Olyan adalékokat, amik nem derülnek ki a csapat honlapokról, és nem a szerzők napjait emésztik fel. És ehhez kell, hogy válaszoljatok az ismert szerzőknek a mailekre, hogy részt vegyetek benne. Egy riport néha nehezebb, mint egy komplett cikk megírása, de mégis: ebben van a plussz, amit nem találsz meg máshol. Talán ez lehet a jövő útja, és remélem, hogy ezt meg is látom. Továbbá, hogy ebben néha-néha, ha ötlet és idő van rá, részt is tudok venni, szerkesztőként, tanácsadóként, szervezőként. Mert noha ezt a postot búcsúzásnak szánom, de elsősorban a heti rendszerességű, már-már kötelesség szerűen gyártott, főállású blogger poszttól szeretnék búcsúzni…
Az oldal pedig tovább fog élni, mert szükség van rá! A Floorball, Foci, Rock’n’Roll nem azonos a Floorballer nickel, még kevésbé Jesch Dave-vel… ez a magyar floorball első számú internetes reprezentációja a külvilág felé. Ez mi magunk vagyunk, rólunk szól, és értünk létezik. Mi alakítjuk, miként a szövetséget és a ligát is, és a saját kezünkben van a sorsunk, a jövőnk. Nem csak várni kell rá, hogy valaki majd megírja/megoldja/elintézi, hanem tenni is kell érte, és soha nem szabad szem elől veszteni az egyéni ambíciók mögött meghúzódó globális célokat. Végezetül az egész életemet vezérlő idézetet szeretném idebiggyeszteni… Noha néha én is eltévedek, néha én is célt vesztek, de fontos, hogy mindenki átérezze kicsit:
"Egy valami tarthatja életben a szenvedélyedet: A vágyad, mely elhatározásoddá kell, hogy váljon! Hinned kell, hogy sikerülni fog, hinned kell, hogy győztes vagy!"
- Ayrton Senna -
Utolsó kommentek