7. NAP (a kínai és az orosz nagy fal) 

Szakadó esőre ébredtünk csütörtök reggel, pedig a délelőtti program a nagy fal megmászása lenne. Eső ide vagy oda, a Pegazus szervezésében elindultunk eme fakultatív programra. Laza cucc, hogy hamar megszáradjunk, 100Ft-os kínai esőkabát és 600Ft-os esernyővel felszerelkezve, nekivágtunk a falnak. Maga a fal nem nagy vaszisztdasz, tuti, hogy nem látszik az űrből. Ez csak kamu…Minden esetre mi kipipáltunk egy 3km-es szakasz bejárását. Érdekes és szép, de ennyivel le is tudtuk a dolgot. Hazaérkezvén belecsobbantunk a 40 fokos kerti medencébe, hogy kissé elázott bőrünket újra megtöltsük energiával. A felfrissülés után, no persze szigorúan csak ebéd után, elindultunk az 5tusára, hisz korábban a feketepiacon szereztünk rá jegyet. Hát mit mondjak, maga a stadion látványa többet ért mint maga a verseny. Az összes ló meg volt kergülve, elég szórakoztató volt, míg a magyarokat le nem dobta. A futást már meg sem vártuk, mert időben akartunk odaérni a kézire. A kézimeccs szurkolói kézikönyve ugyanaz volt mint a múltkor, elfoglalni a norvég meccs után a skandináv középső részt, s minél több magyart odahívni. Azonban amíg ezt a nem igen egyszerű hadműveletet véghezvittük, egyre több Magyar fogadta értetlenkedve, hogy a sör árusítását letiltották a kínaiak a már említett mgyar-román meccsen történtek miatt (szektorfoglalás). Az olimpia történetében ilyen még soha nem fordult elő, de megértük ezt is. Sebaj, a magyar összetartó nép az ilyen helyzetekben és még nagyobb elánnal kovácsolódtunk össze a 17 ezres arénában egy szektorba. Döbbenetes volt, hisz a kínai önkéntesek sorfalat húztak hogy csak azok tudjanak bemenni a középső szektorba akiknek odaszólt a jegyük. Az athéni megaszurkolás miatt a kínaiak erre is felkészültek és mar a jegyértékesítésnél eleve szétszórtan adták el a jegyeket, a középsőbe szinte senkinek sem szólt a jegye. Ez senkit sem izgatott, tódult be a magyar nép, félrelökvén az önkénteseket, fél órával a mérkőzés előtt megjött az erősítés is szervezői részről, és teljesen elzárták a beutat, aki kiment wc-re mar vissza nem juthatott be ebbe a szektorba. Bent zúgott a gyertek ide, gyertek ide szlogen a csarnok többi pontján elhelyezkedőknek, s láss csodát a magyar furfangosan megtalálta a kiskaput, hisz hiába volt lezárva a középső szektorok bejárata…a magyar mindenkin átmászva eljutott a célig. Kicsit olyan macska egér harc volt ez, mert az önkéntesek odaálltak egy ajtóhoz, s ekkor a szektorelválasztón átmászva a magyar beslisszant, öreg és fiatal, olimpikon és sportvezető, egyszerűen mindenki egy helyre jött. 1500 magyarra duzzadt a szektor. A szurkolással nem is volt gond, megint bevált a fújolás az ellenfél támadásánál, de most kellett hozzá a lányok óriási védekezése is. Hihetetlen bengáli állatok ezek az oroszok, én azt mondom, hogy talán ennyivel jobbak voltak, bár ha egy picit jobban összpontosítunk, bármi lehetett volna. A végén a lányok könnyeikkel küzdöttek, sőt pityeregtek is, mikor 1500 magyar skandálta nekik, hogy: Nincsen semmi baj, nincsen semmi baj! Még én is bekönnyeztem akkor, hisz élőben végig lehetett látni a lányok akarását a kispadon, amit ugye a tévé nem ad vissza. Sebaj majd a bronz meglesz, nyugtáztuk. A csarnokban összefutottunk a később kiérkező magyar barátainkkal, ezért velük folytattuk az estet egy Pekingi sétával, sörözéssel és egy McDonaldsos bezabálással. Először jöttünk haza taxival, s persze hogy a taxis csákó eltévedt, negyed 4-kor hajtottuk le fejünket, de szerencsére a másnapunk délelőttjére nem terveztünk semmit, így a pihenésé lett a főszerep. 

8 NAP (Vajdarany) 

Délután 1-kor ébredtünk, azt nem mondanám, hogy kipihenten, de végre többet aludtam 5 óránál. A táborban a faliújságra kiírták, hogy a NOB utoljára figyelmezteti a magyar szurkolókat a szektorfoglalások és ingyenbelógások miatt. Különben…bla-bla. Schmindt Palit is behivatta a szervezőbizottság vezetője, hogy csináljon rendet. Kb. 1000 magyar akar bejutni a vízilabda dontőre, de nincs jegyük, sajnos nekünk sincs! Hát majd meglátjuk! Gyors ebéd után, délután kettőkor már indulásra készen voltak a magyar buszok a kajak kenu döntőkre. Vagy 10-12 busz indult el a Sunyiba, hogy az aranyra éhező szurkolókat elszállítsa az újabb szurkolói helyszínre. Bő félórás utazás után a buszból kilépve elképesztő meleg fogadott minket. Sehol egy felhő az égen, s a lelátó pedig nem fedett. Ennek eredményeképp az 1500 fős magyar tábor és természetesen más nemzetek szurkolói is, megrohamozták a soros pultot. Sorra fogytak el a sörök, és végül a lányka csak annyit tudott mondani, erre nem voltunk felkészülve hogy ennyi el fog fogyni. :) Nem hiába, sörivó nemzet a magyar. Kajak-kenu versenyen most voltam életemben először, kicsit más itt a szurkolás, teljesen más képet ad minden. Látsz max 30 métert frankón, de a többit ugyanúgy kivetítőn nézed, mint a forma 1-nél. No de térjünk rá az aranyra. Vajda Attila mar itthon megmondta, hogy nyerni jön Pekinge, s valóra váltotta! Még amikor seholsem volt, már akkor zúgott a ria, ria, hungária, majd mikor elénk ert (810 méternél ültünk) a hatalmas szurkolósereg rázendített a huuuuzd, huuuuzd, rigmusra. Borsózott a hátam, mert akkor már jött fel gőzerővel. Az utolsó 50 méteren, már toporzékolva, könnybelábadt szemmel üvöltöttem a 40 fokos melegben, de mégerte, mert 4 év után most mar egy igazi aranyérem részese lehettem élőben. A versenyről még a Kozmann-Kiss kettős bronzérme volt megható, mikor a magyar tábor hangosan üvöltötte célbaérkezésük után, hogy: Kolonics Gyuri, Kolonics Gyuri! Felemelő és magható pillanat volt. A kajak-kenu után a táborban a medencében ejtőzve söröztünk, s küzben a kivetítőn néztük a magyar vízilabda döntőbe jutását! Szép volt, fiúk, szép volt lányok, szép volt ez a nap….folyt köv. a női bronzmeccsen.