Előre bocsátjuk, hogy az alábbi cikknek (a Nemzeti Sport mai jegyzete) minden megállapítása messze nem igaz a sportágunkra, mindenesetre elgondolkodtató, hogy a kosárlabda közismert és elismert sportként is ezen a szinten áll Magyarországon… Ennek tükrében érdekes látni, hogy hol is tartunk mi a floorballal: 

„Hogy egy pozitívummal indítsunk, mert aztán nem nagyon lesz több: Sterbenz Tamás személyesen tette tiszteletét az év egyik első bajnokiján – igazán kár, hogy a kosárlabda-szövetség főtitkára játékvezetőként volt jelen a Pasaréti úton. Tiszta szerencse, hogy nem volt estére színházjegye, és nem is ugrott le a Balatonra: ha ő nem ért volna rá, még a végén kevésbé értő sportágközeli szakember, a szotyiárus, a portás vagy a büfésnő vezette volna a Vasas–Szeged meccset. Rendes bíró ugyanis épp nem volt kéznél – ők sztrájkolnak.

A többi szerdai bajnokin is beugrók fújták a sípot. Valóságos kincs volt az olyan ember a pályák környékén, akinek van érvényes bírói vizsgája – kollégánkat is többen kapacitálták, tudósítás helyett inkább vezesse le valamelyik találkozót. Végül aztán mindenütt sikerült találni két, a szabályokkal és a síp szakszerű működtetésével is – többé-kevésbé – tisztában lévő jelöltet (másodedzőket, klubtisztviselőket, hol ki volt kéznél), így megtartották a meccseket.

Kár volt. Abban a pillanatban, amint az első „vészbíró” feldobta a labdát a kezdőkörben, a női bajnokság elveszítette maradék komolyságát is. Igaz, hogy a Győr–Sopron meccs például olyan egyoldalúnak bizonyult, hogy még a mérsékelt élvonalbeli rutinnal bíró Mihályi kolléga sem tudta volna elvezetni, ám a helyzet így is tragikus.

Ha öt – kosárarányról, helyezésekről, kupaszereplésekről döntő – bajnoki meccset irányíthatott volna, kis túlzással, akár két bámészkodó anyuka is, mint valami játszótéri csapatok közti dobópárbajt, a bajnokságot megette a fene. Elég, ha egy találkozó eredménye megváltozik emiatt, máris lehet kitenni a csillagot az évkönyvekbe: renonsz, ez az idény nem ér.

S hogy ki tehet minderről? Egyfelől a bírók, akik ugyan végül letettek vad pénzügyi követeléseikről, de saját biztonságuk feletti aggodalmukban garanciák híján továbbra sem hajlandóak vállalni egy száznézős, vérzivataros Cegléd–BSE ütközet veszedelmeit.

De azért a jól fizető felkészülési tornákat – nyilván remegő lábakkal, minden „bevetés” előtt örökre elbúcsúzva zokogó szeretteiktől – hősiesen végigvezették… Na meg az a hét női klub is szégyellheti magát, amelynek nem sikerült határidőre kétmondatos ígéretet tennie, hogy az ő csarnokában nem tűzik minden hétvégén lándzshegyre a szürke ruhásokat.

És persze ott a szövetség, amely hagyta elfajulni a helyzetet, és nem mérte fel, mekkora károkat okoz azzal, hogy engedi: lelkes amatőrök (mert NB I-es viszonylatban az alacsonyabb osztályokban bíráskodó beugrók igenis annak számítanak) döntsenek éles meccsszituációkban.

Az egyik bútoráruházban most bagóért lehet piros bohócorrot venni jótékony céllal. E helyről indítványoznánk a költségvonzatokra oly érzékeny kosárszövetségnek: addig vegyék meg a szükséges kellékeket, míg tart az akció, és aztán tegyék kötelezővé a viselését minden érintettnek – hadd látsszon már messziről, mennyit ér az idei bajnokság.”

BÁLINT MÁTYÁS