A legendák sorozat második epizódjában a női mezőny felé fordítottuk kereső tekintetünk. Rövid gondolkozás után meg is találtuk a megfelelő személyt Sári Szilvi személyében. Elismerjük, számos játékos akad, aki a kezdetektől fogva jelen van a női floorballban, sikert sikerre halmozott, meghatározó szereplő volt. Ennek ellenére talán senki nem veszi zokon, hogy Szilvire esett a választásunk több okból is. A legfontosabb, hogy jelenleg ő a legmagasabban jegyzett magyar floorballos, ezen kívül a válogatott csapatkapitánya és meghatározó tagja. Pillanatnyilag a svéd bajnokságban szerepel, előtte éveken át volt a Szolnok játékosa, így talán ő láthat rá legjobban arra, hogy mi is a különbség a "világelit" és a magyar bajnokság közt. Fiatal kora elenére már több világbajnokság, bajnoki cím és egyéni elismerés szegélyezi karrierjét, és ki tudja még mi vár rá az előtte álló remélhetőleg hosszú pályafutása során. Kívánunk neki ez úton is sok sikert ott a messzi északon! Következzék tehát az interjú:S.SZ.: -Sporttagozatos osztályba jártam általános iskolába, s ott a testnevelés órán próbáltam ki először a sportot. Akkor főleg mezőnyjátékosként, hiszen mint mindenki mást, engem is izgatott, hogy hogyan kell azt a kis lyukacsos labdát terelgetni az ütővel. De ha így visszagondolok, már akkor is volt, hogy az ütőt „eldobva” beálltam a kapuba, hogy inkább megakadályozzam a gólszerzést, mintsem, hogy én lőjek.
FFR: -Mindig kíváncsiak voltunk, hogy mi visz rá valakit a kapuskodásra. Te hogy kerültél be a „ketrecbe”?
S.SZ.: -Ez egy egészen egyszerű történet. A legelső országos diákolimpián indultunk a Széchenyi Körúti Általános Iskolával az 5-6. osztályos korcsoportban. Akkor még mezőnyjátékosként kezdtem el az első meccset. De alig telt el néhány perc (ha jól emlékszem, egészen pontosan 8), s a kapuslány, aki a meccs előtt még oly lelkesen állt be a kapuba, megelégelte a dolgot, s új kapus kellett. A tanárnő, aki velünk volt a tornán, ekkor megkérdezte, hogy kinél van melegítő (akkor ugye még sima melegítőben álltunk be kapuba, mindenféle védőfelszerelés nélkül). Mivel nálam volt egyedül, s már korábban is szívesen őriztem a hálót bohóckodásból, magamra öltöttem hát a melegítőt, meg a sisakot, ami akkor volt rajtam először (suliban sisak nélkül kapuskodtunk), s beálltam a kapuba. Nagy meglepetésre megnyertük az országos diákolimpiát. A meccsek után odajött hozzám Bedő Zoli, s azt mondta, hogy jó mozgásom van, s a Szolnokon éppen akkor alakuló csapatnak kellene egy kapus. Mondanom sem kell, nagy büszkeséggel töltött el, hogy ilyen „ajánlatot” kaptam. Nem volt azonban rögtön egyértelmű, hogy komolyabban is szeretném űzni a sportot, hiszen akkor már évek óta versenytáncoltam. De azért elkezdtem lejárni a Körösibe edzésekre, ahol megismertem többeket, akik a „nagy edzésre” jártak. Párhuzamosan táncoltam, s floorballoztam. Volt, hogy egy táncpróba után lekaptam a magas sarkút, s alig 30 perc múlva már a kapuban térdeltem. Aztán egy nyáron végül úgy határoztam, hogy csak a floorballra koncentrálok, s büszkén csatlakoztam a Szolnok Cannibals Floorball Klubhoz. Ez hát a „ketrecbe” kerülésem története.
FFR: -Mit tartasz eddigi sikerekben gazdag pályafutásod legnagyobb eredményének? Mi a legkedvesebb emléked a pályáról?
S.SZ.: -Nem könnyű választani. Azt hiszem, hogy nem is tudok. Fantasztikus eredménynek tartom a kannibálokkal elért számtalan bajnoki és magyar kupa címet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy már két alkalommal (2001, 2005) is az év női játékosának választottak hazánkban. Büszkeséggel tölt el az is, hogy még csak 21 éves vagyok, de már négy felnőtt világbajnokságon szerepeltem, ahol ráadásul az utóbbi két alkalommal még a csapatkapitányi karszalagot is magamra ölthettem. Régi álmom teljesült azzal, hogy a dániai világbajnokságon felállhattunk a képzeletbeli dobogóra, s olyan kiegyensúlyozott teljesítményt tudtam nyújtani az egész torna alatt, hogy beválasztottak az All Star csapatba.
Mióta Svédországban élek, ott is csak gyűjtöm az élményeket. Emlékszem, hogy a világbajnokságokon mennyire csodáltuk a svédek ügyességét, s a bő másfél év alatt három elitcsapattal is edzhettem, sőt egy szezont a világ legjobb bajnokságának tartott elitszériában is játszottam, ahol nem mellesleg négy alkalommal a meccs legjobb játékosának is választottak.
Nehéz összehasonlítani a magyarországi élményeimet, a válogatott játékosként elért sikereimet, s a svédországi eredményeimet. Mindegyik másért szép, így hát nem tudok választani, hogy melyik a legszebb.
FFR: -Mi a legnagyobb csalódás, a legnegatívabb élmény?
S.SZ.: -Olyan borzasztóan negatív élményem talán nem volt. Az elmúlt egy évből két dolgot tudnék megemlíteni. Az egyik a svéd bajnokságban történt. Egész bajnokságban összesen egy döntetlent és két győzelmet sikerült összehoznunk, mert nem igazán ment a csapatnak. De ennél még talán rosszabb volt az, hogy épp az egyik győztes meccsünk után, ahol kapus létemre megválasztottak a meccs legjobbjának (nyert meccsen ritkán választják a kapust; ahhoz tényleg ki kell, hogy emelkedjen a teljesítménye a mezőnyből), a következő meccsen magyarázat nélkül leültettek, s a kispadról nézhettem a meccset.
A másik csalódás a világbajnokságon ért, ahol az ominózus elődöntőn 4: 1-es vezetésről kikaptunk a lengyelek ellen. Nagyon szomorú voltam emiatt, hiszen úgy éreztem, hogy sajnos nem a lengyelek nyerték meg azt a meccset, hanem mi veszítettük el, L Persze nagyon szépen fénylik a bronz is, de azért a következő VB-n remélem, hogy a nyakunkba akasztják az aranyat!
FFR: -Van valami, amit megbántál pályád során?
S.SZ.: -Játékosként semmit nem bántam meg.
FFR: -Milyen a sportág őshazájában magyar játékosnak lenni, hogy viszonyulnak ehhez a társak?
S.SZ.: -Nagyon jó dolog Svédországban játszani. Semmi hátrányos megkülönböztetés nem ér, sőt! Mikor kiköltöztem, s elkezdtem játszani a Gnestában (2. osztály), akkor a csapat annyira örült, hogy egy magyar válogatott kapust igazolt le, hogy külön újságcikk jelent meg az odaigazolásomról, sőt a szezon alatt még több cikkben is külön megemlítettek. Mielőtt a Gnestahoz igazoltam volna voltam próbaedzésen a Södertälje Rocketsnél (elit) néhány alkalommal, s ők is első pillanattól kezdve kedvesek voltak, s mikor megtudták, hogy válogatott vagyok, nagyon tetszett nekik. Nagyon értékelik kint, ha az ember válogatott. Amikor a Balroggal edzettem a mostani szezon előtt, ugyanezt a meleg fogadtatást kaptam. A csapatkapitány, Amanda Wendelstig még arra is figyelt, hogy odajöjjön minden feladat előtt, hogy csináltam-e már ezt a feladatot, s ha nem, akkor kedvesen elmagyarázta. Olyan játékosoktól kaptam dicséretet a balrogos edzések során, akik most Dániában világbajnokok lettek, Herminé Dalerus, az előbb említett Amanda és még sorolhatnám. Időközben felhívtak egy másik elitcsapattól, a Hammarbytől, hogy hallották, a Rockets volt edzőjétől, hogy milyen ügyes vagyok, s örülnének neki, ha velük játszanék. Néhány próbaedzés után úgy döntöttem, hogy a Hammarbyhöz igazolok, hiszen a Balrognak olyan kapusa volt (Sofia Petterson, szintén világbajnok lett Dániában, s a világ legjobb kapusának is megválasztották idén), aki mellett úgy éreztem, nem nagyon kaptam volna játéklehetőséget. A Hammarbyben nagyon klassz volt, hogy amikor vége volt a szezonnak, s már megvolt a csapat mellé az új sportfőnök, meg az új edző és kapusedző, s elkezdtük építeni az új csapatot, akkor a VB-re való felkészülésemre fokozottan figyeltek. Minden edzésen jöttek új emberek kipróbálni magukat, s a sportfőnök minden edzés előtti megbeszélésnél elmondta, hogy a csapatnak van egy játékosa, aki készül a dániai tornára, s hogy magyar válogatott vagyok. Ha hárman voltunk kapusok edzésen, figyeltek arra, hogy a másik két kapus osztozzon egy kapun, én egyedül lehessek az enyémben, hogy minél intenzívebben tudjak készülni. Az új kapusedző is rendszeresen odajött, hogy tippeket adjon, s én is oda tudtam menni hozzá, hogy bizonyos helyzetekben mi lett volna jobb. A világbajnokság előtt készítettek velem egy interjút, ami felkerült a csapat honlapjára, a torna alatt pedig folyamatosan figyelték a meccsek alakulását, s végig sms-kapcsolatban voltunk. Elmondhatom hát, hogy nagyon pozitívan viszonyulnak egy magyar játékoshoz mind a játékosok, mind a csapatvezetők, mind a sajtó, s fantasztikus dolog a legjobbakkal vagy ellenük játszani.
FFR: -A számos védés, kidobás közt van kedvenc, valami, ami igazán közel áll a szívedhez szépsége vagy fontossága okán?
S.SZ.: -Nehéz visszaemlékezni minden jól sikerült megmozdulásra a kapuban, vagy a pontos indítások mindegyikére, még nehezebb kiválasztani közülük a kedvencet.
Legjobb védésként talán azt tudnám megemlíteni így hirtelen, amikor az idei bajnokságban a Falun elleni második meccsen ketten támadtak úgy ellenünk, hogy nem volt előttem védő. Camilla Granelid, volt svéd válogatott hozta a labdát a bal oldalamon, miközben a másik oldalon érkezett a társa. Nehéz ebben a helyzetben eldöntenie egy kapusnak, hogy mit is tegyen. Én végül egy jól időzített pillanatban kitámadtam Camillára, egészen a büntetőterület sarkáig, így már nem igazán tudta ellőni a labdát, hanem keresztpasszra kényszerült. A keresztpasszba viszont belevetődtem, s megfogtam a labdát, így megakadályoztam, hogy gól szülessen a helyzetből.
Kidobások közül az idei világbajnokságról a három, pontot érő kidobásom jut eszembe. Az első a japánok elleni meccsen született, amikor is emberhátrányban védekeztünk. Egy kapura tartó labdát elkaptam, majd a rögtön induló Kovács Vivinek egy tökéletesen pontos passzt tudtam adni, aki aztán egy nagyon látványos fonáklövéssel hatalmas gólt lőtt. A másik két pontomat egy és ugyanazon a meccsen szereztem, a Hollandia elleni bronzmeccsen. Mindkét alkalommal Bettike indult a bal szélen, s két remek kidobással tudtam neki szolgálni, ő pedig egyik helyzetben sem hibázott, s gyönyörű gólokat szerzett.
Nagyon szeretek kidobni, ezért is vagyok büszke arra, hogy egy világbajnokságon három alkalommal is gólt eredményezett az indításom. Azt gondolom, hogy bizonyos helyzetekben (ha az ellenfél úgy áll fel) egy kidobás egy 5 és feledik mezőnyjátékossal ér fel a pályán, így a csapat előnyhöz juthat az ellenféllel szemben. Figyelni kell persze arra, hogy milyen gyakorisággal dobja el az ember a labdát, vagy teszi le a védőnek, s milyen gyakran dob az egyik vagy a másik oldalra, de szerintem a kidobás hatalmas fegyver egy kapus kezében.
FFR: -Ha összeállíthatnád az álomsorod (magyarokból persze), akkor ki lenne az 5 mezőnyjátékos előtted?
S.SZ.: -Szeretném, ha Farkas Ági lenne az egyik hátvédem, nagyon szeretem a játékát, ahogy küzd a pályán, s ahogy a támadásokkal is együtt mozog, miközben valamiféle nyugalmat sugároz, mindenképpen ott a helye az álomsoromban.
Másik hátvédnek Balázs Szilvit választanám, aki határozottan lép fel védekezésben, ugyanakkor remekül el tud futni a szélen, s vagy kitűnő passzokkal látja el társait, vagy maga lő gyönyörű gólokat.
A bal szélen Bartakovics Boglárkát játszatnám csatárként. Bogi higgadtsága, kis gonosz cselei, amikről sosem tudni, hogy pontosan mikor veti be őket, s a személyisége, amely pozitív hullámokat sugároz egy csapatban, feltétlen szükségeltetik az álomsoromba.
A centerem Kovács Vivi lenne, mert gyorsan és már-már fáradhatatlanul fut labdával s labda nélkül, s sokat dolgozik elől.
A jobb szélen Antal Anita játszana az álomcsapatomban. Anita a gyorsaságával, a labdatartásával, a magabiztosságával, s azzal, ahogy hajt az edzéseken és a meccseken is igazi álomcsatár.
FFR: -Mit tartasz a magyar floorball erényinek és hátrányainak?
S.SZ.: -A Hammarbyben egyszer egymásról kellett írnunk pozitív dolgokat és olyan dolgokat, amiben úgy gondoltuk, hogy a csapattársunknak fejlődnie kellene. Nagyon tetszett, hogy nem negatív dolgokról beszéltünk, hanem fejlődésről, így ezt a kérdést is úgy közelíteném meg, hogy mi jó, s miben kellene javulnia a magyar floorballnak.
Nagyon klassz a magyar floorballban, hogy egyre több fiatal játssza a sportot, s hogy a férfiaknál már olyan sok csapat játszik, hogy 3 osztályra van szükség. Azt is szeretem, hogy olyan jól ismerik egymást a játékosok. Ez például a válogatottak építésénél nagy előny szerintem, hiszen nem teljesen idegen emberekkel kell elkezdenünk együtt játszani.
Nagyon jó lenne, ha a női oldalon is olyan sok csapat akarna indulni, hogy egy másodosztályú bajnokságot kelljen indítani az újonnan csatlakozóknak. Ez elősegítené a női floorball fejlődését. Bízom benne, hogy az új elnökség a női floorballra is nagyon fog figyelni, s nem csökkenteni, hanem inkább növelni fogja a mérkőzések számát.
A bajnokság lebonyolításában több ponton is fejlődnünk kellene. Már augusztus folyamán teljesen le kellene fixálni a mérkőzések időpontját, s hogy melyik meccset kik fújnak. Így könnyebb lenne tervezni. A rájátszás kapcsán is lehetne változásokat bevezetni. Arra panaszkodnak ugye többen, hogy a rájátszásba jutott csapatoknak nem számít annyira, hogy milyen helyen végeznek az alapszakaszban. Svédországban úgy oldották meg ezt a dolgot, hogy ott a rájátszásba jutott nyolc csapatot felosztják két részre 1-4 és 5-8. helyezett. A negyeddöntők párosítása úgy alakul ki, hogy az első helyezett kiválasztja az 5-8. helyezettből, hogy kivel szeretne játszani, ezután az alapszakasz másodikja választ az 5-8. helyett maradék három csapatából, s így tovább. Ez szerintem érdekeltté teszi a csapatokat abban, hogy az alapszakaszban minél jobb helyen végezzenek, s minden mérkőzésen teljes erőbedobással küzdjenek. Nem azt mondom persze, hogy mindenben másolni kell a svédeket, de valami hasonló rendszert Magyarországon is ki lehetne találni.
Nagyon örülök, hogy a szövetségnek lett egy honlapja. De nagyon fontos lenne, hogy naprakész legyen az oldal. Minden eredmény felkerüljön legkésőbb egy nappal a mérkőzések után, egy rövidebb beszámolóval, esetleg fényképekkel. A honlapot más honlapokon hirdetni kellene, s a médiába is be kellene kerülnünk. Szuper, hogy a csapatok a saját honlapjukon minden meccsükről írnak beszámolót, s a helyi sajtót is értesítik az eredményekről. Ezt kellene országos szintén is elérnünk. A televízióba is be kellene kerülni, s akkor talán jönnének a szponzorok is, amire nagyon nagy szüksége van a sportunknak. Több pénzzel mind a klubcsapatok, mind a válogatottak több nemzetközi mérkőzésen tudnának részt venni, ami szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy fejlődjön a sportunk.
FFR: -Mi a véleményed a most lezajlott világbajnokságról?
S.SZ.: -Remek volt! Jól éreztem magam, s örültem, hogy végig kiegyensúlyozottan tudtam védeni, s a kidobások is jól sikerültek. Jól esett az is, hogy a csapat egyhangúlag megszavazott csapatkapitánynak. Büszkén vezettem Magyarország nemzeti válogatottját a csatatérre minden meccsre, s remélem, hogy végig érezték, mennyire szurkolok minden egyes játékosunknak a mérkőzések minden percében.
Egy olyan nehéz szezon után, amin túl voltam, nagyon jó érzés volt végre meccseket nyerni. Legalább ilyen boldoggá tett, hogy sikerült meglepnünk a floorball társadalmat. Mindenki nagyon hátra tippelt minket, ami a VB végső sorrendjét jelenti, de mi megmutattuk, hogy nem szabad csak úgy leírni a magyarokat. Izgalmas, hajtós meccseket játszottunk. Kár, hogy a szervezők nem fektettek be annyi energiát a B-csoport küzdelmeinek szervezésébe és lebonyolításába, amennyit az A-csoportéba, hiszen személy szerint én úgy gondolom, hogy a B-divízió sokkal izgalmasabb volt, mint az A. A B-be nem igazán lehetett megmondani, hogy melyik csapatok végeznek majd a csoportok első két helyén, még ha találgatások voltak is erre vonatkozóan. Az A-ban viszont mindenki előre tudta, hogy a svédek, a finnek és a svájciak biztos befutók, s hogy valószínűleg Dánia és Lettország fogja eldönteni a negyedik elődöntős hely sorsát, hiszen a norvégok már nem képviselnek olyan erőt, mint a korábbi években, a csehek pedig a „halálcsoportból” nem sok eséllyel indultak az elődöntős helyért a két északi ország mögött.
A torna előtti utolsó edzésen az edzőim megkérdezték, hogy mit várok a világbajnokságtól, s azt mondtam, hogy legjobb négy között szeretnék lenni. Szuper, hogy ez sikerült, s hogy a bronz is összejött. Ha a vb előtt valaki azt mondja, hogy felállhatunk a képzeletbeli dobogóra, akkor nagyon örültem volna. A meccseket látva azonban úgy érzem, hogy akár meg is nyerhettük volna a világbajnokságot. Persze a sors valamiért azt akarta, hogy ez ne így legyen, s biztos jó oka vannak annak, hogy ez most így alakult.
Hatalmas dolognak tartom, hogy a két évvel ezelőtti eredményhez képest három helyet tudtunk előre lépni. Bízom benne, hogy ezt a tendenciát követjük, s két év múlva sikerülhet még szebb eredményt elérni. Az elkövetkező két évben kemény felkészülésre és folyamatos munkára van szükség ehhez, s akkor biztosan jön majd az eredmény is, s közelebb tudunk kerülni az A-csoport nemzeteihez.
FFR: -Mi az, amit még feltétlen szeretnél elérni, nagy cél, álom?
S.SZ.: -Nagyon szeretnék még sok éven át floorballozni. Boldog lennék, ha még alkalmam lenne a svéd elitben játszani, bajnokságot nyerni, esetleg ott az év legjobb kapusának lenni. Szeretnék a nagy floorballos nemzetek válogatottjai ellen világbajnoki meccseket játszani. De mivel azt mondják, hogy merész álmokat is szabad dédelgetni, ezért azt mondom, hogy szeretném, ha egyszer a világ legjobb kapusának választanának!
Utolsó kommentek