2044. május 17., Köln, egy kis külvárosi söröző, este 23:12. Néhány perccel ezelőtt a Bayern München elképesztő módon vesztette el az utolsó mérkőzését Nürnbergben, ezzel lemondhatnak a 47. bajnoki címükről a bajorok. Bernd Meissner, a Nürnberg ifjú titánja a 91. percben 32 méterről, futtából ágyúzott a jobb felsőbe, ezzel mély barázdákat szántva a korosodó egykori legenda, Oli Kahn klubelnök arcára a díszpáholyban… A vendégszektorban előbb a sokk hatására ácsorognak a szimpatizánsok, majd ahogy lassan tudatosul bennük a magán kívül rohanó Bernd látványa, egy-egy könnycsepp is kicsordul… (a mellékelt videokat mindenképpen érdemes megnézni, ha végigolvasni esetleg nem is:) )

Egy maréknyi szurkoló még mindig sört kortyolgat a már rég kikapcsolt TV előtt – na ja, a Köln már rég nem álmodhat ilyen sikerről, így itt is akadnak Bayern szimpatizánsok… Könnyeiket már jelentős mennyiségű alkoholba fojtották, így az elkeseredettség érzete mellé némi csalódottság, a világ üdvözítő rendjéből való kiábrándultság és düh párosul. Az a minimum, hogy a néhány hét múlva kezdődő Román-Bulgár közös rendezésű Európa Bajnokság egyik fő esélyeseként számon tartott német válogatott – melyet a címvédő Magyarország legfőbb kihívójaként emlegetnek - egyes számú csatárát (Meissnert) ezen a napon szinte elátkozták, de ezen túl némi bíró szidalmazás és istenkáromlás is fel-fel hangzott.

Az öreg Hans ezt meghallva némi kuncogás közepette lassan lehelyezte megkezdett 3. korsó sörét. Most töltötte be a 73-at… sokat látott már, világ életében imádta a focit… Látott már számtalan csodát: látta Bierhoff pályára lépését 96-ban, látta Ballackot 2002-ben, látta a Milan – Liverpool BL döntőt és még sorolhatnánk megannyi élményt… szíve nem a Bayernért dobbant, Gelsenkirchenben született, és már 8 évesen ott volt a Schalke 04 régi stadionjában… és ott volt 2001.május 19-én délután 15:30 és 18:00 közt is, de leginkább ott volt 17:15 és 17:19 közt… ahogy eszébe jutott mindez, kicsit összeszorult szíve, megmosolyogta a másik asztalnál a sorsot kárhoztató ifjakat… ő tudta jól, Isten ha foglalkozik a focival, akkor egészen biztosan Bayern drukker! Tekintete a múltba révedt, és már maga előtt is látta azt a napot…

Verőfényes nap volt, a város már napok óta lázban égett… bár csak a csodában bízhattak, de mégis, valami azt súgta most sikerülhet, most megszerezhetik a klub fennállásának első bajnoki címét, ma ők ott, 65000-n csodát láthatnak majd. A stadion felé ballagva a kék zászlók és mezek forgatagában még átkozódtak egy sort, hogy az előző fordulóban a München Zickler 90. percben lőtt góljával 2:1-re nyert a Kaiserslauten ellen, így 3 pontos maradt az előnyük. A Schalke gólkülönbsége jobb volt, de 3 pont a hátrány, így amellett hogy nekik le kellett győzni a kiesés elkerülése végett elkeseredetten harcoló Unterhachingot, a Münchennek ki kellene kapnia a senki földjén, konkrétan a 13.helyen állomásozó Hamburg otthonában…

Felderengett a fanatikusan tomboló 65 ezer ember képe, akik a nyári nap melegében pattanásig feszült idegekkel, zsebrádiókkal és rózsafüzérekkel gazdagon felszerelkezve várták Huub Stevens gyepre kifutó fiait. És 15:30-kor Hartmut Strampe sípszavára kezdetét vette ezzel a futball történelem legelképesztőbb bajnoki végkifejlete, a sors szurkolókkal valaha űzött legkegyetlenebb játéka… Hans belekortyolt sörébe, és újra érezte azt a hihetetlen érzést, amit várakozásnak és reménykedésnek hívnak, és amit csak az igazi, teljes szívvel a csapat mellett álló drukker érezhet át…

Az ünnepet megelőző feszült várakozás egészen a harmadik percig tartott… ekkor egy pillanat alatt elcsendesült a Schalke tábor… André Breitenreiter egy jobb oldali beívelést lőtt a kapuba. Hans-ék arcára fagyott a mosoly, de pár pillanat múlva újra zúgott a buzdítás, még volt 87 perc, nem lehetett gond, járt a fejekben. A 27. percben egy újabb szabadrúgás után Miroslaw Spizak közelről a hálóba kotort egy labdát… 0-2… szívek összetörve, álmok a távolba veszve. Hans 30 éves volt, még ma, 43 év után is érzi azt a jeges fuvallatot, ami abban a pillanatban meglengette a zászlókat Gelsenkirchenben… néhány ifjonc szomorúan nézett maga elé, egy-egy könnycseppet is elmorzsolt. Hamburgban a Bayern drukkerek ünneplésben törtek ki, már semmi gond nem történhet, elég lehozni az x-et… a meccs is ennek megfelelően csordogált.

Így jött el a 43. perc, és Nico van Kerckhoven közelről bepiszkált szépítő találata. A stadion robbant, a remény megcsillant… egy percre rá pedig 65000 ember megérezhetett valamit az örökkévalóságból: Gerald Asamoah elképesztő hidegvérrel sarkazta a kapuba az egyenlítő találatot. „Hmm, még a sörös poharat is eldobtam akkor” mosolyog Hans… jöhetett a szünet, és 65000 ima szállt az ég felé, hol azonban az Úr Bayern mezben ült a mennyei plazma TV előtt…

0:2-ről felállva a szünet előtt, ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy a kiscsapatot megtörje. Azonban nem ez történt! Az idő csak telt, telt, a pulzusszám nőtt, az adrenalin fokozódott, Hans-ék magukon kívül tomboltak, Jan Seifert pedig nem általlotta a 69. percben ismét a vendégek javára fordítani a meccset… döbbenet, keserűség, tanácstalanság… nem úgy Hamburgban, 0-0-s állás mellett tomboló bajorok, őket csitítani próbáló Kahn. Innen már több kellett mint csoda, tudták ezt a lelátón is. A csoda földi helytartója ezen a napon pedig Jörg Böhme volt. A 73. percben szabadrúgásból egyenlített, a 74.-ben pedig valami olyan dolog történt, ami még ma is elérzékenyíti Hans szívét. Az idő pár másodpercre megállt a stadionban. Hans a kapu mögötti szektorban állt, és egy pillanatra nem hallott semmit, minden elhomályosodott, lelassult. Csak Böhme-t látta élesen, aki tőle alig 20 méterre betört a 16-oson belülre. Szeme sarkában elmosódva látta Hans, hogy már mindenki emelkedik körülötte, de ő meredten nézte Böhme-t, aki látszólag teljesen felszabadultan, cseppet sem stresszelve, lehelet finoman küldte el védőjét. Több kar emelkedett, de Hans csak hevesen kalapáló szíve dobbanását hallotta, és lassan mozduló ajkait, amelyeken némán formálódtak a szavak: „Lőj már!!”. Böhme elképesztő módon még megcsinált egy lövőcselt, és pimaszul emelt a hálóba a kapus fölött, élete abban a pillanatban legfontosabbnak tűnő gólját szerezve. Hans fülébe lassan eljutottak a hangok, és a mögötte álló söre is, és csak nézte, nézte a rohanó Jörgöt… „MEGVAN! MEG KELL LENNIE!”

Ettől a perctől fogva a szurkolás szerepét átvette az imádkozás, a tapsolásét a rádió hallgatása, és a kivetítő bámulása. A 89. percben Ebbe Sand még betalált, ezzel biztossá téve: ők megtettek mindent. A meccset lefújták… mindenki néma csöndben meredt a kivetítőre és reménykedett, olyannyira reménykedett, mint még soha… a sors elintézhette volna egy egyszerűen lecsorgó 0:0-al a Bayern bajnoki címét, és a szurkolók kissé csalódottan, de egy felejthetetlen meccs emlékével térhettek volna haza. Valaki azonban másként tervezte… Barbarez a 91. percben bebólintotta a Hamburg vezető találatát, és helyet biztosított magának minden Schalke drukker szívében… megvan, bajnokok vagyunk, tudatosult 65000 emberben egy fél másodperc alatt… Felejthetetlen érzés volt, gondolta Hans, és letörölt egy könnycseppet arcáról, amint az utolsókat hörpintette korsójából… 4 perc ünneplés, 4 percig bajnoki cím… a tomboló tömeg fölött pedig csak kevesen nézték, hogy a 94. percben az Úr megjelent Hamburg felett – egyesek szerint egyenesen Markus Merk képében… A Bayern közvetett szabadrúgáshoz jut… és a gól előtt hibázó Patrik Andersson egyenlít… bajnok a Bayern!!!

Ma is látja Hans, amint a gyepen ünnepelve egyszer csak meglátja társaival az ünneplő Anderssont a kivetítőn… ez nem lehet, ilyen egyszerűen nincs, gondolta. Többen zokogtak, a földet ütötték… ő szinte élő halottként megdermedt, majd lassan a kijárat felé indult… tudta, azon a délutánon megjárta a mennyet és a poklot, látta a csodát, csodákat, és 4 percig övé volt a világ… 4 perc, ez jutott a Schalkenak, plusz egy hely a futballtörténelem nagy könyvében, egy délután sztorija, ami örökké felejthetetlen marad…

Hans érzelmekkel és emlékekkel tele kelt fel, fizetett, és haza ballagott otthonába… 1 hónapra rá újra a kocsmában volt, ugyanazokkal a fiatalokkal… látta őket örülni, amint csodát emlegetve az „elátkozott” Meissner nevét skandálták, miután a bukaresti döntőben lőtt mesterhármasával haza hozta a serleget Németországnak… mindezt a 91. percben, egy elképesztő szóló után 2-2-es állásnál… Az ifjak csodát emlegettek, de az öreg tudta, ő látta az igazi csodát, és aki látta, az soha nem felejti el…