Zajlik a világbajnokság. Szerencsére mi itthon maradottak semmiről sem maradunk le, hisz élőben nézhetünk végig minden mérkőzést hála a technika bámulatos csodájának, az internetes közvetítésnek (ámen). Csodálkozhattunk, ámulhattunk, csalódhattunk és elgondolkodhattunk. Kinek mi esik jól. Pedig még „csak” az első körök mentek le. De a rutinos sportbarátnak feltűnhetett egy apró, ámde annál érdekesebb jelenség: jó pár nemzet anyanyelve vegyül az angollal…kivéve persze az észteket, ők svédül beszélnek.:)

Ha végigböngésszük a VB hivatalos oldalát, sok érdekességre lehetünk figyelmesek. Egyre több légióssal találkozhatunk, egyre több a „honosított” játékos. És máris egy kettősséggel kell szembenéznünk, ugyanis ebben a kérdésben minden sportágban megoszlanak a vélemények. Egyfelől joggal merül fel az igény, hogy egy nemzet legjobbjait sorakoztassa fel még akkor is, ha az illető törve beszéli a nyelvet, vagy nem is beszéli azt. Kellenek az olyan játékosok, akiknek olyan tudás van a birtokukban, amely elősegítheti, eredményesebbé teheti válogatottunkat. Másrészről viszont egy nemzetet képviselni nagy megtiszteltetés. Képviseljék azok, akik az adott ország szülöttei. Nehéz megítélni, mi a helyes megoldás. Honosítás, vagy „csak” a hazaiból gazdálkodni.

Ha a floorballnál maradunk, egyből láthatjuk „Észtország” legjobbjait. Rájuk még később visszatérünk, de lássuk a többieket…

Az amerikaiaknál is megfigyelhető egy érdekesség, mégpedig az, hogy a keretből mindösszesen 3 (!!!) játékos szerepel hazája bajnokságában, a többiek Svédországban, Norvégiában és Svájcban játszanak (és valószínűleg élnek is, de többük egyenesen ott született). Olaszország fiai is többen a svájci ligákban kergetik a kis fehér gömböt, de néhány lengyel vitéznek is „kék-sárga” vér csörgedezik a „piros-fehér” ereiben.

Még mielőtt akárki azt hinné, ellenezzük a honosítást, íme néhány név, akikre ma már mi vagyunk (joggal büszkék)!  

Kezdjük talán a sort a jégkorongozókkal, ahol kanadai-olasz szakember vezeti a csapatot és számos honosított játékost vonultattunk fel az elmúlt években, mint például HOLÉCZY Roger (USA); ENNAFFATI Omar és Kovács Frank (kanadai); ONDREJCIK Rastislav és Sille Tamás (szlovák). A sor természetesen nem teljes a jégkorongozóknál, de másoknak is helyet kell adnunk. Ilyenek a kézilabdázók. Bizony lányaink és fiaink itt sem mind Magyarország szülöttei, de úgy szeretjük sokukat, mintha Pécsett, vagy Zalaegerszegen jöttek volna a világra. Elsőként kell kiemelni a híres kubai triót, a Diaz, Perez, Hernandez (sajnos ő már nincs közöttünk) hármast, akik igazi közönség kedvencekké váltak, de EKLEMOVICS Nikola, SCHUCH Timuzsin és PULJEZEVICS Nenad is a magyar válogatott oszlopos tagja. A hölgyeknél elsőként említhetjük RADULOVICS Bojanát, a Győr kiválóságát de nem kevés szerep jutott a hazai kézilabdázásban SIRINA Irinának, MÁTÉFI Eszternek, vagy ORBÁN Annamáriának. És mielőtt bárki azt hinné, hazánk sikersportága, a vízilabda nem rendelkezik honosított olimpiai bajnok pólóssal, máris itt a kapus, Gergely István, aki dunaszerdahelyi születésű és Kemény Dénes vezetésével olimpiai bajnok lett. Nem szabad elfelejtenünk az ország egyik kedvencét (akiért szintén fogcsikorgatva szorítottunk az olimpián), a kajakozás egyik úrnőjét, JANICS Natasát sem. A horvát származású, ám magyarul kiválóan beszélő kajakos 2000-ben még jugoszlávként lett negyedik a sydneyi olimpián, 2002-ben azonban már Magyarországnak szerzett világbajnoki címet, lett Eb-első, s nyert olimpiát is. Kovács Katalinnal évek óta verhetetlen párost alkotnak.

A „teljesség” miatt meg kell még említenünk, hogy asztaliteniszben a Statisztika 1988-ban született játékosa, Li Bin a jövő egyik fényes csillaga lehet (immáron magyar színekben). És végül, de nem utolsó sorban két labdarúgó, akik számos alkalommal szerepeltek a nemzeti 11-ben, a két korábbi ferencvárosi, Vasile Miriuta, és Leandro da Almeida.

Számos kiváló sportoló, kimagasló sportember, akik mind hazánk sikeréért küzdöttek, küzdenek. Elgondolkodtató, mennyivel lennénk kevesebbek 1-2 Janics húzás, Mátéfi gól, vagy Gergely védés nélkül. Szerintem sokkal. 

Ezek alapján egyértelműnek látszik, hogy a honosítás az ország érdekeit szolgálja, DE…Van egy bizonyos határ, amit nem szabad túllépni. Gondolom a floorball kapcsán többen vannak azon a véleményen, hogy például ezt a határ Észtország sikeresen átlépte. Mert mi minden sportoló álma? A címeres mez. A legnagyobb megtiszteltetés. Egy kicsit próbáljunk meg egy 19 éves észt játékos fejével gondolkodni, aki keményen küzd, hogy bekerüljön. Mit érezhet, amikor svédekkel kéne felvennie a versenyt? Hasonló lehet, mint kenyaiakkal futni egy laza maratonit. Természetesen nem tiszta svéd a csapat, akad pár észt is, de a tudat, hogy arra az 1-2 helyre kerülhet be igazi észt, biztos nem lehet felemelő. És biztos elgondolkodnak ők is, hogy így van-e értelme az egésznek?

Hazánk nagyjából 1300 igazolt játékossal rendelkezik, Észtország is hasonló, 1700 fős állománnyal bír, melyek 46 csapatra oszlanak el. Lenne ott anyag, lenne bőven miből válogatni – hisz a mostani légiósoknak mindösszesen egyike volt ott 2006-ban-, DE… Jönnek a piszkos anyagiak. Ami természetesen nem „szentírás”, csak egy lehetőség.

Az „A” Divízióba kerülés számos előnnyel járhat (más országokban). Szponzorok, támogatók belépésére nagyobb az esély, hisz emlékezzünk csak a 2006-os VB-re, ahol több ország TV csatornája élőben adott mérkőzéseket, összefoglalókat. Több a néző, nagyobb az érdeklődés, megnő a csapat reklámértéke.  

Az észtek 2 éve pont minket legyőzve jutottak fel. És lehet, a feljutással tudtak otthon olyan támogatókat találni, akik láttak fantáziát a sportban. De a mai kapitalista világban csak az számít, hogy eladható e a termék? Egy „A” Divízióból biztos könnyebb. És aki nagy nehezen feljut a legjobbak közé, az foggal- körömmel küzd azért, hogy ott is maradjon… így, vagy úgy.