A győzelmet nem kell megmagyarázni, tartja az ordas nagy sportközhely. Nem is habozik senki előrángatni ezt a frázist a megfelelő szituációkban, és emiatt sokszor átsiklunk a lényeg felett. A győzelmekből ugyanis éppen olyannyira lehet tanulni, mint a vereségekből, de utóbbiakkal szemben az előbbieket egy egyszerű „feladat kipipálva” kiáltással elintézzük. Az elmúlt évek világversenyei során érlelődő gondolataink eme selejtező kapcsán végképp megérve pottyannak le blogunk kosarába. Tovább után egy valószínűleg sokak által majdan félreértett, és alighanem kevéssé népszerű cikk következik!

Minden egyes mérkőzés előtt úgy megyünk ki a pályára, hogy az adott mérkőzés csak 1 meccs! Lehet 100-ból 99-en vereséget szenvednénk, de most csak egyetlen egyen kell nyerni. Éppen ezért nem vetettük el alapból a kijutás lehetőségét, de összességében a bwin-en a szomszéd házát az utolsó kvalifikációs meccsen történő vereségre toltuk volna fel. Ennek tükrében sikeres szereplésen vagyunk túl, megtette a csapat, amit meg lehetett: tovább jutott a csoportból, majd kikapott egy A-csoportos Dániától, és nem is eget rengetően nagy különbséggel. Megcselekedte a csapat, amit megkövetelt a haza, minden mehet a mag útján tovább, és várhatjuk a következő, talán szerencsésebb sorsolást… A fórumon, facebookon zenghet a szép volt fiúk, és a máskor oly gyakran emlegetett rózsaszín köd fogalma itt fel sem merül… tiszteletlenség lenne, bunkóság, már jönne is a „keserű a szőlő” vagy a „te mit ugatsz be” válasz azonnal bármilyen kritikára. Mégsem hagyhatjuk mindezt teljesen szó nélkül, hiszen az elvárások teljesítése és a magyar floorball Irapuato-ja közt pengeéles volt a határ. A Szerbia elleni mérkőzés 50. Perce körül még igencsak utóbbi fele billent a mérleg.

Magyarország – Franciaország 2 – 3

Magyarország – Szerbia 6 – 4

Két mérkőzés, melyek igen beszédesek. 3-4 éve ezeken a találkozókon az ellenfeleket a földdel tettük volna egyenlővé, miként Szlovákia ellen is esélyesként vonulhattunk ki a pályára. Szép lassan fel kell ocsúdnunk, és látni, hogy valami félre ment. Hiába rajtoltunk kiváló pozícióból a nemzetközi versenyben évekkel korábban, a mezőny tagjai láthatólag elsuhannak mellettünk, és mind többen sorjáznak a közvetlen vetélytársak, majd később a verhetetlen ellenfelek lajstromában. A fenti találkozókkal kapcsolatban egyből felhangozhat az érv az egyet nem értők táborából: persze, tele vannak honosított játékosokkal, külföldi légiósokkal. Igaz is az állítás. De vessünk csak egy pillantást saját csapatunk eredményeire. A csapat tagjai összesen 24 pontot termeltek, amelyből éppen 14 jutott külföldi állampolgársággal is rendelkező honfitársainknak. Darabra kevesen vannak, de nem vonható kétségbe szerepük a nemzeti csapatban. Különösképpen akkor nem, ha a szorult helyzetben 2 soros játékban általában 1 sort tettek ki az elmúlt évek világversenyei során.

Félreértés ne essék, nem akarjuk a játékosokon elverni a port, hiszen kétség nem férhet hozzá, hogy mindent megtettek, amit csak lehetett. Miként a külföldi bajnokságokban pallérozódók beválogatását sem áll szándékunkban megkérdőjelezni. A globális összkép korlátait szeretnénk mindössze feszegetni, mert erre viszont szükségünk van. Az elnökség, bizottságok tevékenységét sok kritika éri, sokan emlegetnek rózsaszín ködöt, amelyben nem vesszük észre, hogy mi folyik a szemünk előtt. Ebbe sem mennénk bele, de azt látni kell, hogy soha nem fogja magyar válogatott színeiben a Ressely Béla indítását remek meglátással tovapörgető Vörös László passzát Németh Miklós félpályáról védhetetlenül a hosszú felsőbe bombázni Lengyelország ellen… A bajnokság működik, hol jobban, hol rosszabbul. Vannak mérkőzések, vannak utánpótlás bajnokságok, és az elmúlt 5 évben rengeteget lépett előre a komplett infrastruktúra. Sokszor megszépül a múlt, de látni kell, hogy 7 éve indult egyáltalán a másodosztály küzdelemsorozata, és hol voltak akkor még az U sorozatok… Előrelépés tehát történt, és a játék is fejlődött, egy 5 évvel ezelőtti bajnoki döntő videofelvételét megtekintve lehet, viccnek tűnne már a tempo. De mégis kevés… Kevés, mert többen, rosszabb feltételek mellett láthatólag gyorsabban haladnak.

Kipróbáltunk sok különféle elképzelést. Nem kérdés, Pavelka Zoltán, Ágoston Zsolt, Illés László, Strauss Tamás, Varsányi Zsuzsanna, Pafféri András képessége legjavát adta, a saját elveik mentén haladva szívvel-lélekkel tették a dolgukat nem kevés szabadidőt és pénzt áldozva a nemzeti sikerekre. Volt, aki a rendszeres munkában hitt, más a remekül managelt keretben, megint más a fiatalokra helyezte a hangsúlyt. Sok utat megjártunk, és sokszor voltak sikereink is. A Strauss féle csapat elődöntőbe jutását nagy sikerként könyveltük el, miként lányaink idei döntőben szerelése is megsüvegelendő teljesítmény, és egy ország tombolt a Globen-ben való szereplés láttán is. A győzelmet nem kell megmagyarázni… Mégis, az ördög a részletekben rejlik, és mindig maradt hiányérzet is. 2006-ben nem is lehet kérdés, hogy Veszprémi és Nánási parádéja repítette a csapatot, és a továbbjutás még így sem a mi kezünkben volt. A dániai elődöntő fájó elvesztése mindmáig keserves emlék, noha előzetesen nem vártunk 3. helyet. Sokan nem számítottak rá, hogy Varsányi Zsuzsa tini-csapata döntőt játszik majd, de ha már igen, akkor nehéz szívvel keltünk fel a vereség után. A szurkoló már csak ilyen… Sokszor nem kell foglalkozni vele, főleg nem a 10 millió szövetségi kapitány országában. De tegyük a kezünket a szívünkre: egyik esetben sem változtatott volna senki alapjaiban a kereten. 3-4 helyen talán, de a kulcsjátékosok nem lettek volna gyökeresen mások.

Mégis hiányzik valami plusz. Az a kicsi, amivel meg lehetett volna tartani az előnyt Dániában, aminek hatására felülmúlhattuk volna talán Ausztráliát, aminek hála Stockholmban páholyban várhattuk volna az utolsó csoportmeccset, vagy aminek következtében a papírformának megfelelő módon szétvertük volna a csoportunkat Lengyelországban… A legérdekesebb, hogy ezen plusz hiányát sem a játékosoknak, sem a szakvezetőknek nem lehet felróni! Legalábbis nem direkt módon! Néhány külföldi játékos szájából hangzott el, hogy a leginkább azt hiányolják, hogy amikor a pályán vannak, akkor mit is kéne csinálniuk? Mi a taktika? Mi a csapat játéka? Természetesen rendszerint van játéka a magyar válogatottaknak, csak az nem mérhető szintben a külföldi szinthez…

2 éve Szlovéniában az országban uralkodó viszonyok hallatán a képzést tartó finn szakember megjegyezte: most kell lépni, mert innen már nincs tovább a meglévő keretek közt. Kicsit meglepőnek hatott a magabiztos kijelentés némi rövid beszámoló után, de most már látni kell az igazságtartalmát. Hiába a már felnövekvő első U generáció, hiába a több meccs, nem fordul ki sarkaiból a világ. Nincsenek összeszokott, olajozott gépezetek, nincsenek óriási taktikai húzások, nincsenek élsportolókat megszégyenítő fizikai teljesítmények, és nincsenek jelentős arculatváltások sem. Mindenki tudja, hogy hogy játszik az ARES, a Krokodilok vagy az SZPK, és mindez megbízhatóan ugyanolyan évek óta kisebb ingadozásokkal. Nádor még mindig gond nélkül lő 50 feletti számú gólokat egy évben, Vadócz néhány edzésen való részvétellel továbbra is úgy osztja a labdát, mint senki más, immár több mint 10 éve… Vannak felnövekvő játékosok, Németh Zolik, Duró Norbertek vagy Pazsák Csabik, de az összkép nem változik…

Persze nem lehet elvárni, hogy hirtelen finn pro-license-s edzők üldögéljenek a padokon, vagy hogy fantasztikus, több hetes edzőképzésen világosodjanak meg az eddig is képességük legjavát nyújtó szakvezetők. De láthatólag az elérhető források, a megfigyelhető tendenciák, az eltanulható fogások sem épülnek be a köztudatba és az edzésmódszerekbe, inkább mindenki marad a szokott mederben, a szokott tevékenységeknél, az 5-6 év alatt kialakult fásultságban. (Nem véletlen, hogy profi sportokban 3-4 évenként vagy edzőt váltanak, vagy a csapat gerincét cserélik ki, ennek az ágnak is megvan a maga tudománya.) Taktikailag, elemzésben és szervezettségben óriási a lemaradásunk, és eljutottunk egy korlátig, amelynek ledöntése nélkül egyszerűen nem elképzelhető a továbblépés, ezzel együtt az újabb VB szereplés.

Évek óta válaszútnál állunk, és csak toporgunk tanácstalanul az autópálya felhajtó fizetőkapuja előtt a poros országút fele pislogva… Várunk, várunk, és csak elodázzuk az elhatározást, közben pedig szinte legendaként terjed tova szájról-szájra a Debrecen Phoenix elleni 9., időkérés utáni találata, mely láthatólag a rajzasztalról született a finn edzőnek hála…