Messze még a vége, így korai még komoly következtetéseket levonni. Mégis úgy érezzük, a foci az elmúlt héten több évi apátia után újjászületett!

Gólt lőni vagy gólt nem kapni? Csúnyán nyerni vagy szépen meghalni? Majdnem kiesni vagy majdnem továbbjutni? Biztosra menni, vagy kivívva a világ szimpátiáját vállalni a nyílt csatát? Fütyülni a közvéleményre és nemzeti hőssé válni a végső sikerig való védekezéssel?

Megannyi kérdés merülhet fel a sajtó kereszttüzében vergődő szövetségi kapitányok és a média másik oldalán álló szurkolók fejében egyaránt. Az egyik szeme előtt a siker és a győzelem lebeg, valamint „a cél szentesíti az eszközt” jelmondat. A másik szintén a kupa magasba emeléséről álmodik, de számára a meccs a gólokról szól, és bár saját csapatának siker esetén mindent megbocsát, az ellenféltől és a semleges szemmel megtekintett meccsektől csak a támadások őszinte felvállalását fogadja el… Az egyszeri szurkolót nem nyűgözi le a „nagy taktikai húzás”, nem lelkendezik a tolódásos zónavédekezés isteni tökéletességét fürkészvén, nem emlékszik a védekező középpályás 12 futott kilométerére, se 78 szerzett labdájára… de emlékszik a megannyi helyzetet elpuskázó, ám a végén egyszer jókor jó helyen ácsorgó győztes gólt szerző csatárra, az ország hősére!  

Vereség után milliók tudják, hogy bizony még 2 csatárt be kellett volna állítani. Tudják, a kapitány nagyot hibázott. A győzelmet azonban soha nem kell megmagyarázni, bármilyen játékkal is született. Pszichológiailag bizonyított, az ember jobban tart a vereségtől, mint amennyire vonzza a siker. Az elmúlt években pedig egyre inkább rányomta bélyegét ez a szemlélet a futball mindennapjaira is.

Kezdetben vala – mármint a 90-es évek elején – a 4-4-2, majd jött a 4-4-2 gyémánt formáció, benne egy Zidane szerű irányítóval („árnyékékkel”) és egy Makelele szerű „szűrővel”. Az elmúlt időkben azonban a biztonság iránti vágy olyan szinten befészkelte magát a köztudatba, hogy nemhogy 1, de immáron 2 védekező középpályásra kezdett igényt tartani szinte minden nagy csapat. Így jutottunk el napjainkhoz, a 4-2-3-1-hez, ahol bizony gyakorlatilag 6 védő próbálja megakadályozni az ellenfél egyszem csatárára felívelt labdákból kibontakozó akciókat. Jobb esetben is csak 4 ember rohamoz, de nem ritkán csak a két szélső csatlakozik magányos társukhoz az ellenfél 16-osán. A néző pedig unalmában kapcsolgat a Barátok Köztre, és 1-0 után eldőltnek tekinti a meccset. Mostanra pedig már odáig fajult a helyzet, hogy az úgynevezett karácsonyfa formáció (4-3(!)-2-1) is létjogosultságot nyert (lásd: Ambrosini, Pirlo, Gattuso)…  

Félreértés ne essék, e sorok írója képes volt önfeledten ünnepelni az esélytelen Görögország semleges, laikus nézőként nehezen szerethető játékkal aratott sikerét, hiszen egy gyengébb képességű keret számára nincs más járható út. Attól viszont kinyílik az ember zsebében a bicska, mikor fantasztikus támadóklasszisok kuporognak a padon, vagy rosszabb esetben otthon a képernyő előtt, csak mert egyszerre legfeljebb 3-uknak szorul hely a 6-7 védő mellett; vagy amikor egy bivalyerős keret minden tagja 1-0-s előny birtokában arra rúgja a labdát, amerre éppen áll, és a kapitány legalább 2 támadó felfogású játékosát is azonnal söprögetőre cseréli a vezető gól után (eklatáns példa az angol válogatott…).

Így érkeztünk el a 2008-as EB-hez, amelytől a szakértők a védekezés előtérbe kerülését, nagy taktikai csatákat, kifacsart, megfáradt sztárokat vártak. Jogosan, mi mást tehettek volna a totálisan deffenzív 2006-os VB, vagy a görög EB siker után… És ilyen körülmények közt, tegnap este azt láthattuk, hogy szünetben, 1-0-s előnynél Engelaar-t Robben váltja a Holland nemzeti 11-ben. Így egyszerre a pályán Sneijder, Robben, Van Der Vaart, Van Nistelrooy és Kuyt. 5 olyan játékos, akik leghátrébb húzva is támadó középpályást játszanak, de hárman közülük rendszeresen csatárként lépnek fel. Ezen csere pillanatában valami nagyszerű dolog történt! Az egyszeri szurkoló szinte látta, amint a borongós berni estében megnyílt az ég, és dicsfény ragyogta be Marco van Basten alakját. Azét a Marco van Bastenét, aki 2006-ban minden idők egyik legunalmasabban játszó és legunszimpatikusabb holland válogatottját kormányozta. Most azonban szinte már minden semleges szurkoló szíve a lehengerlő oranje-ért dobog.

Valami visszatért a foci igazi szépségéből: támadók, bátor játék, villámgyors, látványos akciók, és hüledező ellenfelek. 2 meccs, 6 pont, 7 lőtt gól (ebből 3 az elátkozott karácsonyfa formációnak) az elmúlt VB döntő két gárdája ellen. Erre mondják: nincs kérdés. Újra felvonták a totális foci zászlaját, az van ráírva: Marco Van Basten!!