Egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül a Jégkorong Világbajnokság eseményei mellett, mely a floorballos szívekhez talán még annál is közelebb áll, mint a teljesen hokilázban égő "civil" lakosságéhoz. Nem szeretnénk azonban abba a hibába esni, hogy megpróbálunk jobbat írni a tökéletsnél, sem abba, hogy óriási közhelyeket bányászunk elő más írásokból, így egyszerűen közölnénk a legprofibb magyar sportblog, a valószínűleg sokatok által gazdagon látogatott jégkorong blog vonatkozó írását, melynél többet aligha mondhatna akárki is:

"Közelebb vagyunk ma a fehéroroszokhoz, mint néhány éve a franciákhoz és a britekhez, amikor úgy nyertünk ellenük, hogy néhány kontrával megzavartuk állandó támadásaikat. Ez a válogatott a miénk, és jó, hogy abban a korban élünk, amikor ezt láthatjuk. Amikor alig több mint egy éve az A csoportba jutottunk, rosszul értékeltük a helyzetet. Akkor nem csoda történt, hanem a helyünkre kerültünk. Ez alig több, mint egy éve volt.

Nagy iramban kezdtük a Fehéroroszország elleni mérkőzést. Lendületünket két kiállítással megtörték a bírók, de a kapott gól ellenére gyorsan regenerálódtunk. A 2.  harmadban egyenlítettünk, közel jártunk a vezetéshez, ami a felső ágra kerülésünket és az A csoportban maradásunkat jelentette volna. Nyílt volt a meccs, a jobb csapat nyert.

Gyorsan gólt akartak szerezni a fehéroroszok a találkozó elején. Ezért mindkét fórt szinte végig a legjobb sorukkal játszották le. Csoda, hogy csak egy gól lett a hátrányunk. Ahogy Ladányi Balázs jósolta, a sebességkülönbség megvolt ellenfelünk javára. De a közel négyperces hátrány okozta kezdeti zavarodottság után tisztán látszott, öt az öt ellen nem tudnak mit kezdeni velünk. A tizedik perctől állt össze játékunk. A védekezésünkkel addig sem volt probléma, de onnan az történt a pályán, amit akartunk. Kontrák sokaságát vezettük, eredménytelenül. Volt, hogy a vas mentett, volt, hogy Mezin kapus bravúrja.

Hamar kiderült, hogy a fehéroroszok jobbak, gyorsabbak, de pontozásos sportág esetében döntetlen lett volna az első harmad vége. (Az később derült ki, hogy csak a záró húsz percet nyerték volna így, és ezzel is csak kiegyenlítették volna a második harmadban összeszedett hátrányukat.) Meglepőnek hatott, hogy semmi nyomasztó nem volt a meccsben, ezt ezek szerint még szoknunk kell. A rémálmainkban megfordult két számjegyű vereségtől messze kerültünk, mint Grabovszkij a mesterhármastól. A fehérorosz NHL-klasszis, aki Kanada és Szlovákia ellen kitűnt fifikás, cikázó, sokszínű játékával, nem tudott mit kezdeni a magyar válogatottal. Semmit nem mutattak támadásépítésben, hacsak azt nem, hogy gyorsabban korcsolyáztak be a harmadunkba annál, amit az EBEL-ben és a Mol Ligában megszoktunk. 0-1-től a gyors kontrákra építettek. Támadtunk, nem is él nélkül. Az első húsz perc alapján úgy tűnt, közelebb vagyunk hozzájuk, mint néhány éve a franciákhoz vagy a britekhez voltunk, amikor úgy nyertünk ellenük, hogy néhány kontrával megzavartuk szakadatlan támadásaikat.

A 22. percben Vaszjunyin a negyedik magyar ziccert hagyta kihasználatlanul, ezzel már több helyzetünk volt, mint pénteken a szlovákok elllen összesen. Kíváncsian vártuk, mi történik: az elszalasztott lehetőségek vagy az újabbak kerülnek előtérbe. Ez utóbbi jött be. Ötödik ziccerünk gólt hozott. Előtte Ladányi úgy tette vissza Peterdi elé a korongot, mintha az Erzsébeti Farkasok mini játékosai között tartana bemutatót. A fehéroroszok ekkortájt tilos felszabadítások sokaságát ütötték, Mol Liga-csatáraink, Jánosi Csaba és Peterdi Imre megoldásaikkal nehéz helyezeteket teremtettek riválisaink kapuja előtt.

Csak a korcsolyázógyorsaságban maradtunk alul, de azt tudni lehetett előre, hogy a csapatok közötti sebességi versenyben a 16. hely a miénk. Mindenesetre az 1-1-től a megzavarodtak. A tizedik perctől egyenlő ellenfelekké váltunk. A bekapott gól után összeszedték magukat, de nem kerültek nyomasztó fölénybe. A mérkőzés feléhez érve eltűnt a két csapat közötti sebességkülönbség is, vagy legalábbis valami meghatározhatatlan, földöntúli képességgel ellensúlyozták a magyar játékosok.

(Közbevetés: Fehéroroszországban a jégkorong az állam által kiemelten támogatott sportág. Ez Lukasenko elnök kedvenc sportja. A Dinamo Minszk ott van a KHL-ben, a válogatott zöme a világ második legjobb bajnokságában edződik. Elképesztő jégpalotákat építenek nagyobb számban, mint amennyi pálya nálunk összesen van. A világbajnokság megrendezésére hajtanak, legnagyobb ellenfeleink a 2014-es rendezési jogért. A tavalyi vb-nszenzációsan szerepeltek, de pechesek voltak, nem értek el nagyobb eredményt, olyat, mint a 2002-es téli olimpián, amikor a svédeket kiverve az elődöntőbe jutottak.)

A második harmadban világosan kiderült, a Ladányi-féle sor azt csinál az elenféllel, amit akar. Nem sokkal maradt el tőle az első sem, Palkovics élete védőjátékát mutatta, de a másik két egység is nagyon igyekezett, nem is eredménytelenül. Kovács Csabának például csak egy-egy peches utolsó húzáson múltak a jelentősebb dolgai.

Igaz, hogy a 28. és a 33. perc között csak a beloruszok lőttek kapura, de igazából nagy helyzet nem alakult ki a kapunk előtt. És igaz az is, hogy Szuper hiba nélkül védett, nem voltak kipattanók, legfeljebb csak a kapu mögé. A harmad második felében azonban fölénk kerekedtek ellenfeleink, volt akció, amelyen belül három ziccert hárított kapusunk. És ahogy Pat Cortina megjósolta: mint az egész világbajnokságon, a játékvezetők most is a nagyobb csapatot segítették. Oyan Svasznek-ütközésért kaptunk hátrányt, amelyből egy meccsen több tucat van. Miközben a másik olalon még egy kétpercest sem osztottak ki.

Természetesen nem foghatunk semmit a bírókra, de azért az, hogy egy kiegyensúlyozott mérkőzésen egy másodpercet sem töltöttünk előnyben, szokatlan. Hátrányban a sokszor méltatlanul támadott, lassúnak és öregnek minősített Kangyal, Sille vagy éppen Svasznek fémjelezte magyar védelemmel nem tudtak mit kezdeni Kolcovék. Kiegészülésünk után végképp megbizonyosodtunk arról, amit amúgy ia tudtunk: a Ladányi, Vas Márton, Peterdi támadótrió kreativitása nemhogy A csoportos, de az elit első felébe való, Palkovics pedig a kanadai védőkön kívül bárki mellett elkorcsolyázik, koronggal az ütőjén is.

A második harmad végére eljutottam arra a pontra – ahová a szlovákok elleni meccs után is –, hogy megállapítsam: már nem érdekes a végeredmény, nem baj, ha kikapunk, csak egy érdekes. Ez a csapat, ez a válogatott a miénk, és jó, hogy abban a korban élünk, amikor ezt láthatjuk. Egy szó van erre: a hála.

Vissza a meccshez. Palkovicsot kivitték a bírók, negyedikként a harmadik harmad elején. Ez a hátrány volt a legkevésbé nyomasztó. Ha megszakad is a szívem az itthon szurkoló több százezer magyar szurkolóért, szeretném megerősíteni, amit Ladányi Balázs mondott, amikor másfél órával a kanadai meccsünk után majdnem felborult a jégcsarnok előtt felállított szurkolói sátor: "Ezt nem lehet elképzelni otthon. Hiába mondják, hogy átmegy a hangulat a tévén, hiába tűnik a fotelben vagy a kocsmákban felülmúlhatatlannak a hangulat. Ez a helyszínen tényleg az. Felülmúlhatatlan, talán megismételhetetlen, utánozhatatlan." Ebben mi vagyunk a bajnokok, a három meccs után egyértelmű.

Ahogy az is, hogy a magához képest a legjobban teljesítő válogatott is a miénk. És az is beigazolódott, ha Ladányi, Palkovics és a csapat fele nem Magyarországon születik, de Kanadában, akkor sztárjátékosok lennének. Akkor nem Horváth András mondaná a második vb-meccs után viccesen, hogy kiszámolta, "a mi 25 játékosunk együttesen 20 év alatt keres annyit, mint az ellenfelünk legjobbjai".

Szélig második kiállítása nem a nevetséges, hanem a felháborító kategóriába tartozott. Pat Cortina mester elvesztette a fejét, nem egy hétköznapi szurkolóhoz, magához képest. A különszám eredményt hozott, Mihajlov is büntetést kapott. Ha nem is kerültünk előnybe, legalább hátrányba sem. Ezt is tanulni kell idehaza. Mikor és hogy kell balhét csinálni a padon. Úgy, hogy az ne a csapat hátrányára váljék, hanem az előnyére.

Ugarov gólját nevezzük kis jóindulattal a véletlenek gonosz összjátékának, Grabovszkijnak meg nem okozott örömöt, amikor az utolsó percben belőtte az üres kapuba a harmadik fehérorosz gólt. Ez is valami. Nem túlzás, győzelmi esélyeink voltak, az elmúlt években megszokott – például az ukránok és a szlovákok ellen látott – helyzetkihasználással megvertük volna a dobogóra ácsingózó Fehéroroszországot.

Innen üzenjük mindenkinek, aki jégcsarnokokat kíván bezárni Magyarországon, illetve hokispalántákat kíván ellehetetleníteni, vagy ehhez asszisztál, hogy ami ma történt, az a szapporói csodát tízszeresen múlja felül. Ma egy olyan csapattól kaptuk ki alig, amelytől ennyivel senkinek, még Kanadnak és Oroszországnak sem szégyen kikapnia a csoportkörben. Ezen a mérkőzésen egyvalami volt felháborító: a mérkőzés rendezője a kapu mögött tomboló magyar tábort alig mutatta.

A fehéroroszok megkönnyebbültek, de a legbüszkébbek mi lehetünk a hokisainkra. Az a szó, hogy fantasztikus, elkoptatott annak érzékeltetésére, hogy az utolsó percekig kőkemény csatára késztettük a 2002-es olimpia negyedik helyezettjét, a csapatot, amelyet tavaly a világ legjobbjai is csak egy góllal tudtak legyőzni.

Innentől kezdve új forgatókönyv íródik. A látottak alapján velünk azonos vagy alig jobb képességű csapatokkal kell játszanunk. Ez teljesen más játékot, más felfogást kíván a csapattól. És más hozzállást a szurkolóktól. Nem szabad túl sokat várni, akkor nem csalódunk nagyot. Németországot már megkaptuk, az osztrákok és a norvégok vagy a dánok jöhetnek még. Alighanem legalább kétszer nyernünk kell a bent maradáshoz.

De aki 1983-ban a Kisstadionban a hógolyókat és a pénztárgépszalagokat dobálta a jégre, vagy aki 1990-ben a BS-ben a Koreai NDK elleni győzelmet remélte a C csoportban, vagy aki a '90-es évek közepén fradistaként Miletics Csabát éltette Ladányiékkal szemben, az tudja igazán, hogy hiányérzetünk nem lehet eddigi mérkőzéseink után. Nemcsak magunkat, mindenkit felülmúltunk. És ez az, amiért több ezer szurkoló vándorolt el Svájcba. Csalódottan már senki sem jön haza, és ezért hatalmas köszönet jár a válogatottnak.

2004-ben 7-1-re kaptunk ki a világbajnokságon a fehéroroszoktól, 1996-ban 13-1 volt az eredmény oda. Fejlődésünk töretlen. Hagyjuk a bírókat békén, felejtsük el a kiállításokat. Volt olyan szabálytalanság az ő oldalukon, mint Svaszneké vagy Széligé, de nem érdekes, jobbak voltak. És a hat ziccerből csak egyet ütöttünk be, ez tény.

Legyünk őszinték és telhetetlenek. Ahogy említettük, ha az utóbbi években megszokott arányt hozzuk a helyzetkihasználás terén, lehet, hogy megvan a meccs. Így nincs, nem lehetett, de ezen nincs mit búslakodni. Kedden a világ egyik elitcsapatát szorongattuk meg, ugyanúgy, mint pénteken. Nem vitás, jégkorongban Fehéroroszország jobb, mint Magyarország. De egy mondatban összefoglalva a kedden látottakat a következő következtetést vonhatjuk le. Amikor alig több mint egy éve az A csoportba jutottunk, rosszul értékeltük a helyzetet. Akkor nem csoda történt, hanem a helyünkre kerültünk. Ennek pedig alig több mint egy éve. Mi lesz jövőre és azután?"