Régen szórakoztattuk a visszajelzések alapján rock zenére nem túl fogékony közönséget valami igazán eredeti belevaló és gyakorlatilag tökéletesen ismeretlen bandával. Most azonban ígéretünkhöz híven itt vannak a bostoni srácok, a Dropkick Murphys!
A beazonosíthatatlan stílusban játszó elképesztően amerikai megjelenésű kocsmatöltelékek elképesztően nem amerikai jellegű zenét szólaltatnak meg minden olyan kezük ügyébe kerülő hangszeren, amiről egy valamirevaló punk együttes megfeledkezik, ám egy angol-szász (és kelta ) nyelvterületen tevékenykedő népzenekutató csak nagy átéléssel tud beszélni. Ki ne álmodozott volna még elektromos basszus gitár alapra megszólaló skót duda szólóról? Ugye kedves olvasó, most ebben a pillanatban rájött hogy valami hiányzott zenei ismeretei széles tárházból!
Akkor kezdjük az együttes bemutatásával:
„1996-ban, Bostonban alakult punk/skinhead zenekar. Boston ír többségű város, ebből jött, hogy kellemes, húzós punkzenéjüket ír dallamokkal vegyítsék. Skinhead alatt nem a bőrfejű, neonáci csoportosulásokat kell érteni, hanem antirasszista, baloldali munkásifjakból álló szerveződéseket. A banda szövegeit is ezek jellemzik, antirasszizmus, és baloldali (nem azonos a kommunistával!!) gondolatok. Zenéjük kiváló aláfestő zene kocsmai verekedésekhez, ami a skinhead szubkultúra szerves része.”
Ez valamiféle képet ad, de minket a részletek, a hangzás, a feeling és az agyműködés azon rejtett folyamatai érdekelnek, amik ilyen eredményt hoznak létre. Az együttest bemutató klippel kezdenénk:
A klipp és a számönmagában nem tartozik a jelentősebb alkotások közé, viszont számot ad a banda egyik fő vonásáról, a mindenek feletti hazaszeretetről, ami az ő esetükben Boston-ra és leginkább a Red Sox-ra koncentrálódik. Viszont 1.55-nél könnybe lábad a szemünk! Egy kelet európai falusi birkapásztor sapkaviseletével megáldott rettentően komoly srác zúz le egy kemény skót duda szólót! Rezzenéstelen arc, tökéletes koncentráció és elegancia. A kompozíciót gyönyörűen zárja le a teljes mértékben nem autentikus bárzongora kalimpálás. Eközben minden irányból megcsodálhatjuk az európai szemmel elmondhatatlanul érdektelen baseball bostoni szentélyét.
Eme rövid kitérő után csapjunk a dolgok közepébe. Az igazi Dropkick életérzéshez egyenes út vezet a Spicy McHaggis című alapmű megtekintésével. Nem szeretnénk elvenni semmit a kezdeti megdöbbenésből átváltó őszinte lelkesedés érzéséből, úgyhogy mindenki dőljön hátra, töltsön magának egy pohár whiskeyt és élvezze a hatást:
Rutinos olvasóink tudhatják, hogy egy ilyen kaliberű kompozíció mellett nem mehetünk el szó nélkül. Klasszikusan indul a klipp, zeneautomatából választott számmal egy kocsmában. A megszólaló skótduda dallam azonban jelzi, hogy itt nem mindennapi élményben lesz részünk. A főszereplő, Mr.McHaggis biztos léptekkel halad szoknyában és bakancsban a padlón kopogó, határozott léptekkel. 0:16-nál az ajtón betoppanva megláthatjuk teljes valójában. Nos hősünk egy tetszőleges Guy Ritche film tetszőleges bárgyú karaktere lehetne. Az ismét megjelenő sapka motívum mellett a mélán lankadó cigarettán való pöfékelés és a skót duda cipelés is figyelemre méltó. Ez után megismerkedünk a pultos srácokkal, akik a „I'll tell you a story, believe me it's true” felütéssel kezdenek már-már a Desperado-ra hajazva. A srác tetoválás mennyisége valószínűleg még Scofield-et is elismerésre ösztönözné, alighanem Boston összes jelentősebb legendája helyet kapott rajta. A közönség tagjainak elemzésére sajnos nincs lehetőség, hiszen csak pár pillanatra láthatjuk őket, de láthatólag képben vannak a storyt illetően. Mégis lelkesen hallgatják a roppant átéléssel előadott históriát A két énekes önmagában is lenyűgöző, hiszen vakon hallgatva ki gondolná, hogy nem két tagbaszakadt, matróz ruhában mozgó, rumot vedelő, 40-50 éves, vörös ír tántorog haza fele. A refrénig eljutva már teljesen az atmoszféra rabjai vagyunk, magunk is jó szívvel rohannánk át a szomszédhoz, hogy jól kupán vágjuk egy bárszékkel. Valóban lelki szemeink előtt látunk egy igazi filmes kocsmai tömegbunyót, aminek zenei aláfestése Oscar-ért kiált! Itt azonban McHaggisre koncentrál a publikum, és tetemes mennyiségű sör elfogyasztása és/vagy kilötyögtetése mellett szemléli, amint Mr. McHaggis, aki láthatólag nem csak újlenyomatában különbözik Einsteintől és alkoholtartalménak vér szintje kritikusan alacsony, éppen megpróbálja felszedni a faluszépét. Mr. McHaggis természetesen egyáltalán nincs tudatában az eseményeknek, ezt remekül illusztrálja a roppant kifinomult rendező a megfelelő helyre halucinált személyekkel. A kocsma azonban remekül szórakozik McHaggis hódításán, és mi tagadás mi is. Ezt az átélést, amit a srácok a pult mögött beleadnak, valamint azt a mérhetetlen munkát, ami a szereplőválogatás során végbe mehetett, hogy ilyen mértékben kiemelkedő kocsmatöltelékeket találjanak egyszerűen nem lehet nem értékelni! Nem véletlenül népszerűek a pubok azon a vidéken… Mindenki csapjon falhoz egy whiskey-s üveget, aztán jöjjön vissza a következő számhoz!
Ebben a számban a srácok másik szenvedélyüknek, a rengeteg dalban előkerülő boxnak adóznak. Itt speciális hatások nélküli indulásból hamar megérkezünk egy újabb skót duda dallamhoz. A szám és a klipp egyaránt végig megőrzi lendületét, ismét kedvet kap az ember, hogy vízágyukra másszon, utcaköveket hajigáljon és átrendeztesse saját arcberendezését. Magára akár kicsit is adó tüntetés szervező egyszerűen nem tekinthet el a szám szerepeltetésétől.
Jöjjön személyes kedvencünk:
Maga a klipp nem igazán kiemelkedő, viszont a szám fergeteges! Azt hinnénk a banda csak a spéci hangszerekkel operálva barkácsol össze bohókás számokat egyszerű eszközökkel, de itt szembesülnünk kell vele, hogy bizony képesek komoly teljesítményre is. A szám mind szövegében, mind kompozíciójában remek. Az 1:05-nél kezdődő rész egészen jól sikerült, bravúrosan vezeti fel a vokált, majd tovább pörgetve a tempot, a közönséget pedig ismét némi ütésváltásra ingerelve elvezet egy igazán nem várt gitárszólóhoz. Ez valóban igényesebb füleket is kielégít alighanem. Mindennek operatőri rögzítése pedig végképp tetszetős. Az ember a falnak is neki menne utána!
Ha már a művészi értéknél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül az alábbi lassú(!!!!!!!) szám mellett, melyben háborús hősök, elsősorban Willie McBride előtt tiszteleg a banda. Valóban szép szám, nem is akarunk belőle viccet csinálni, le a kalappal. Nem gondolnánk, hogy a kocsmából ilyesmi is kisülhet, szinte könnyeket csal az ember szemébe:
Búcsúzóul azért visszatérnénk a megszokott vonalhoz:
Egy felszabadult, amolyan koncert végi útra bocsátó ökörködés. Az igazán kiemelkedő motívum a roppant kemény, hard metalos hangszer, a harmonika begőzölt széttépése a szám végén.
Utolsó kommentek