Rég esett szó más sportágakról. Érthető is, hiszen szinte mindenhol holtszezon van. A napokban azonban két esemény illetve cikk is felkeltette érdeklődésünket. Szinte minden héten szóba kerül, hogy hogyan lehetne a nyilvánosság számra is ismertebbé tenni a floorballt, hogyan lehetne szponzorokat találni. Egyre több jel mutat arra, hogy megindultunk a profi sporttá válás hosszú, rögös útján. Ha minden jól megy, lassan előkerülnek majd szponzorok, talán búcsút inthetünk egyszer a havi tagdíjnak, és nem dobnak ki önkényesen senkit az Építőkről sem. Ezen felül elfogadottá válnak a posztra igazolások, a gárdák is profibb szemléletűvé kezdenek válni valószínűleg, szemben a kezdet kezdetével, amikor rendszerint baráti társaságokból jöttek létre a csapatok és valóságos eretnekség volt átigazolni.

Ezeken elmélkedve azonban nem szabad elfeledkezni az amatőr sport szépségéről sem. Épp e miatt akadt meg a szemünk két napi híren is. Az egyik a Nemzeti Sport napilap kommentárja volt. Kár lenne összefoglalni, a legegyszerűbb ha közöljük a rövid eszmefuttatást:

„Fél éve, a Messina elleni kupameccs után Filkor Attila mesélte, hogy egyik társa átengedett neki egy kapu közeli szabadrúgást (azért nem kis szívesség ám ez!), és az öltözőben is folyamatosan poénkodott vele, majdhogynem barátok lettek. Dejan Sztankovicsról van szó.

Dejan Sztankovicsról, aki most szét akarja rúgni Filkor Attila lábát. A szerb középpályás 28 évesen alapjátékos az olasz bajnok Interben. Nagyon szigorú ember: minden évben meg kellett küzdenie a helyéért a Crvena zvezdában, a Lazióban és a milánói együttesben is.

Mivel nem Ronaldinho- vagy Lampard-szerű talentum, bizony sok láb tulajdonosát kellett pedagógiai célzattal a földbe döngölnie ahhoz, hogy hétről hétre a kezdőcsapatba kerüljön.

Úgyhogy ha Dejan Sztankovics egyszer rácsúszik Filkor Attila lábára, semmiség, ha kétszer, nevezzük véletlennek, de hogy folyamatosan a magyar fiatalember bokáját tünteti ki stoplijaival, az nem jelent mást, mint hogy Dejan Sztankovics számára Filkor Attila tényező lett az Interben.

Másként fogalmazva: rivális. Rivális, akitől féltenie kell a helyét. Az, hogy Dejan Sztankovics szét akarja rúgni Filkor Attila lábát, ugyanolyan elismerés, mint ha Roberto Mancini edző megpaskolná a vállát.

A magyar fiatalember most érezheti igazán, hogy komolyan veszik: eddig legfeljebb pacsiztak vele, mondtak neki két kedves szót, bevették néhány össznépi zrikába, netán adtak aláírást az unokatesójának, de a durva becsúszások, a társak leszúrásai egy távoli lövés miatt már egyértelműen jelzik, hogy a helyzet gyökeresen megváltozott.

Filkor Attila potenciális ellenfél lett, akinek nem árt idejében jelezni, hogy húzza meg magát.

Ha meghúzza magát, elveszett. Ha visszarúg, visszaszól, még nagyobbakat kap. Hamarosan úgy érzi majd, hogy magára maradt.

Utálni fogja Sztankovicsot, gyűlölni Mancinit, átkozza magát, miért nem választotta a trambulinsportot, és visszasírja a csodálatos primaverás hétköznapokat. Ha kibírja a nyomást, lehet helye az Interben. Ha nem, irány a C-liga.

De arra hiába vár, hogy Sztankovics még egyszer átengedje neki a szabadrúgást.

KUN ZOLTÁN”

Talán kissé túlzás, amit itt olvashatunk, de lehet nem is áll olyan távol a valóságtól. Mindig is kíváncsiak voltunk, hogy vajon edzés után Giggs és Scholes együt megy-e sörözni, vagy csak meló a foci, és semmi több, esetleg utálják is egymást szép csendben… Ilyenkor azért érezhetjük, hogy milyen szép is az amatőr sport! Bár egyre több az igazolás - ami természetes és egyáltalán nem elitélendő- és már nem állíthatjuk, hogy mindenki mindenki haverja egy csapatban, ettől azért még messze vagyunk.

Még elszomorítóbb az, ami egy másik profi sportban, a kerékpárban zajlik napjainkban. A mindenhol már csak „Tour de Dopping” -ként emlegetett versenysorozatról van szó. Minden napra jut botrány, már gyakorlatilag nem maradt senki az előzetesen esélyesnek tartottak közül. Évekkel ez előtt még az is, aki eszement, és nem utolsó sorban dög unalmas őrültségnek tartotta a versenyt, az is oda-oda ült a TV elé egy-egy izgalmasabb hegyi befutó előtt, és leesett állal figyelte, hogy Lance Armstrong rezzenéstelen arccal baktat felfele a haldokló társak mellett a szinte függőleges emelkedőn. Ilyenkor mindenki elhűlve ismételgette, hogy ilyen nincs, ezt ember nem bírhatja ki… és lám tényleg nem. Mára nem lehetnek illúzióink. Rasmussen tegnap erőlködés nélkül alázta meg a mezőnyt, ma pedig már helikopteren menekült a hotelből. Kijelenthetjük, hogy a profi országúti kerékpársport halott…

A dopping jelenléte a labdajátékokban és a csapatsportokban persze sokkal kevésbé markáns, a floorballban pedig valószínűleg örökké elképzelhetetlen marad, megmarad az erősportok sajátjának.

A jobb körülményekre és a profibb jellegre természetesen törekedni kell, a küzdelmek évről-évre élesednek, ez pedig a sportág javára szolgálhat, de közbe ne feledkezzünk meg az amatőr sport erényeiről sem!