Nincs olimpia anélkül, hogy úgy legalább jó harmincszor magasba lendüljön a csillagsávos lobogó. A lobogó, mely évtizedeken át sokak számára egy idealizált és elérhetetlen világban a szabadságot, lehetőségeket, gazdagságot szimbolizálta… Azok az idők azonban már messze járnak: Bush, terrorizmus, háborúk, világuralom, kihasználás, globalizáció stb. – mára már ezek a szavak jutnának egy átlag magyar eszébe. Nagy fordulat ez, de ennek politikai, gazdasági okaira nem is térnénk ki, maradnánk csak a sportnál. 

Számos cikk jelent meg különböző oldalakon az olimpiával kapcsolatban, melyekhez olvasói kommentek százai csapódtak. Nem egy szólt a nagy sztárokról, köztük is a legnagyobbakról: Michael Phelps-ről és Usain Bolt-ról. És itt szembesülhetünk leginkább egy igen látványos jelenséggel: Bolt a magyar sportbarátok közt az amerikaiakat legyőző ünnepelt sztár, az olimpia szimbóluma, a sportoló, akiért érdemes rajongani; ezzel szemben Phelps a kokszos csaló, akinek a bírók és az órák is csaltak, aki elvette a Mi Cseh Lacinktól az aranyat… Megannyi magyar hozzászóló szinte tősgyökeres jamaikaiként ünnepelte, hogy kikaptak az amerikai atléták, kárörvendve nevetett a botot elejtő verhetetlen amerikai váltók futamán, hithű ausztrálként szorított kenguruföld úszóiért az „ördög” cáparuhás piros-fehér „drogosaival” szemben… mindezt úgy, hogy – Cseh Lacit leszámítva – hazai érdekeltség egy szál se… 

Lehet mondani, és valószínűleg nem is vonja senki kétségbe, hogy a világ jelentős részével szemben az USA sportolói számára jobb edzéskörülmények, jobb anyagi lehetőségek és igen – több mint valószínű – jobb orvosi stáb áll rendelkezésére. Marion Jones óta nehéz kétségbe vonni, hogy a kivételes atléták alighanem tiltott szerekhez is nyúlnak. Mindez kiválthat ellenszenvet: a jobb körülmények iránti irigység könnyen fordulhat ellenséges érzelmekbe, és néhány eset általánosításával – a cikkek és fórumozók véleményét összegezve – mára a dopping magyar szemmel szinte az amerikai sportolók kiváltságának tekintendő. És itt vetődik fel a kérdés: ha elfogadjuk a tételt, miszerint minden amerikai úszó, futó, stb. a világ legjobb doppingszereivel pumpálja fel magát mások által el nem érhető összegekért, akkor miként lehetséges, hogy Bolt szinte kocogva iskolázza le őket, vagy hogy Ryan Lochte nem Phelps mögött másodikként csapott a célba? A válasz ugye nyilvánvaló… ahogy Dr.House óta tudjuk: „Mindenki hazudik!” és mégis mi a végkövetkeztetés: Boltért rajongunk, Marion Jonesban csalódtunk. Thorpe-ért felkeltünk reggel 2000-ben, Phelpsre csak legyintünk… 

És az ellenséges érzelmek közepette, a pénz bűvöletében nem látunk meg valamit a másodpercek, a fecskendők, a pirulák és a csillagsávos lobogó mögött… valamit, amin talán érdemes elgondolkozni, vagy érdemes megtanulni odaátról: sportolónak lenni kiváltság, sikk, megbecsülendő dolog a tengeren túlon. Kitörési lehetőség, társadalmilag elismert státusz! Már gimnazista srácok szinte sztárokká válnak, ha ügyesen dobják a labdát, a főiskolások pedig valóságos hősök, meccseik az állami tévén élőben követhetők. Bizonyára sokan tudnának olyan sztorikat felemlegetni, miszerint tehetségesen focizó, ám közepesnél is gyengébben tanuló gyerkőcöket a szülők inkább a – később otthagyott – főiskolára küldenek az ígéretes karriert csírájában elfojtva, mert egyszerűen nem biztos a lét sportolóként, illetve társadalmilag nem elismert rang… Odaát ha éppen nem jeleskedsz az irodalomban vagy a gazdaságtörténetben, de meccsenként 3 TD-t érsz el a középsuliban, megbecsült ember maradsz! Egyszerűen máshoz adott tehetséget a sors, és a társadalom lehetővé teszi, hogy élj vele… 

Ha kicsit belegondolunk és félretesszük a negatív sztereotípiákat, a magyaros előítéleteket, akkor észrevehetjük, hogy nem csak a pénzen és a doppingon múlik, hogy a csillagosok ott voltak a férfi és női vízilabda, a férfi és női röplabda, a férfi és női kosárlabda, a női foci és a softball döntőjében is. A csapatsportok, labdajátékok pedig már korántsem csak az orvosokon múló erősportok…